A kék égen előbukkant Felhőanyó, és langyos esővel öntözgette, locsolgatta a kertek, mezők virágait. A virágok szemlátomást nőttek, növekedtek. A tavasz köszöntésére a tücsökzenekar vidám muzsikába kezdett a réten. Kecsesen hajladoztak, ringtak a mező szépei, szólt a tücsökzene, folyt a tánc, virágillattal telt meg a levegő. A méhkas őre észrevette a feléje szálló illatfelhőket. Nagyon megörült, és azonnal megfújta a tavaszt hirdető harsonát. Erre a jelre vártak egész télen át a kis méhek. Szép rendben igyekeztek a raktárhoz, ahol a mézgyűjtő szívókákat osztogatták. Legelsőnek a mi kis méhecskénk repült a kijárat felé. A méhrajok kiszálltak. A telhetetlen méhecske mindegyiknél jobban vágyott arra, hogy megkóstolja a friss virágnektárt. Együtt szállt a raj az illatos tavaszi levegőben a virágos kert felé. A telhetetlen méhecske azonban különvált a többiektől. Egy nagy harangvirág kelyhébe bújt be, ahol alaposan belakmározott a nektárból és a virágporból, azután megtöltötte szívókáját. Amíg a többiek frissen repültek haza, a telhetetlen méhecske annyira jóllakott, hogy többször is meg kellett pihennie a virágok szirmain. A dolgos méhecskék szorgalmasan töltögették a mézet a sejtekbe. - Mennyivel jobb volna ezt is mind megenni – gondolta a kis telhetetlen. Egyszer, amint megrakodva hazafelé tartott, összetalálkozott a lódarázzsal. - Csacsi vagy te – szólította meg a lódarázs. – Ha nem vinnéd a kasba a mézet, mind a tied maradna. Az én odúmban szépen összegyűjtheted magadnak az egészet. A körtevirág meghallotta, amit a lódarázs mondott. - Ne hallgass a rossz tanácsra! – figyelmeztette a méhecskét. – Ne hagyd el a társaidat, mert pórul jársz! Ámde a méhecske nem szívlelte meg az okos szót, csak az járt az eszében, hogy az övé lesz az egész méz, ha a lódarázs odújában gyűjti össze. Így telt el a tavasz, utána a nyár: a méhkasban a sejtek sorra megteltek mézzel. A vegyészek ellenőrizték a finom ízeket. Jó volt a termés: a dolgos méhecskék megérdemlik a pihenést. Kinn őszre fordult az idő. Egy este Szél úrfi is előbukkant s végigsüvített a tájon. A virágok elhervadtak, a fák levelei hullani kezdtek. A telhetetlen méhecske be akart húzódni az odúba, hogy nyugodtan élvezze munkája gyümölcsét. De mi történt? A gonosz darázs az orra előtt becsapta az ajtót, még jól ki is nevette. A haszontalan méhecske meggémberedve hullt a földre, a hideg, száraz levelek közé… Fázott, éhezett es sírt. – Jaj, mit tettem? Csak még egyszer társaim között lehetnék! A körtefán már csak egy körte volt, ugyanaz, aki virágkorában figyelmeztette, hogy ne hallgasson a rossz tanácsra. Megsajnálta a méhecskét, lepottyant melléje, átölelte, melengette és jó szóval biztatta. Éppen arra járt az öreg kertész. Észrevette a körtét és megpillantotta mellette a dermedt méhecskét. Elcsodálkozott rajta nagyon, azután tenyerébe vette és elvitte a kashoz. Már éppen készültek bezárni a méhkas kapuját, amikor meglátták a pórul járt szökevényt. - Jaj, soha többé nem leszek telhetetlen, nem hagyom el testvéreimet – siránkozott a kis csavargó, és a többiek megbocsájtva, boldogan nyújtották feléje a kezüket.   DIAMESÉJE: