Marcsi különleges macska volt. Látszatra nem volt szokatlan, csak épp három lába volt és a farkából hiányzott egy darab. Ezek persze nem váltak előnyére: a többi macska csúfolta őt. Hamar megtanulta, hogy csak magára számíthat. Sokat játszott egyedül, és felnőtt macskaként se lettek barátai. Senki nem vette a fáradtságot, hogy megismerje őt. Pedig valóban különleges volt: virágos volt a lelke. De aki ránézett, csak azt látta: „Itt egy nevetséges, három lábú cica.” A gyerekek kövekkel dobálták, a többi macska fújt rá, a kutyák meg azt játszották, ki tudja tovább kergetni. Szegény Marcsi kapkodta három lábát, amilyen gyorsan csak bírta. És ha futás közben elesett (hiszen nem volt elég hosszú farka, hogy segítse a lavírozásban), még azt a szégyent is ki kellett bírnia, hogy a kutyák körbeállják, és vonyítva röhögnek rajta. Ritkán mozdult ki otthonról; inkább színes képeket nézegetett. Megvolt az a képessége, hogy ha elég sokáig nézett egy képet, oda tudta gondolni magát. Így képzeletben bejárta a világot. Járt Egyiptomban, ahol a macskákat szentként tisztelik; eljutott Hawaii-ra, és járt az Alpokban, de ott nem maradt sokáig, mert fázott. Rengeteg élményt gyűjtött, és egyre növekedtek lelkében a virágok. Egy bánata volt: szerette volna ezt a sok szépséget, megosztani valakivel. Egy este kiosont az utcára, hogy élelmet keressen, és talált egy újságot. A címlapon napsütötte erdő képe hívogatta. Hazavonszolta a lapot, és még aznap elolvasta. Csalódnia kellett: az újság gazdasági szakfolyóirat volt.. De jó puha lapokra nyomtatták, így Marcsi a vackát bélelte ki vele. A címlapot pedig kitette a falra, és naphosszat gyönyörködött benne. Nem kellett sok idő, és máris az erdőben találta magát. A fák között sétált, üldögélt egy tisztáson. Ott találkozott Kismackóval. Kismackó kék volt, és bánatos. Marcsi egyből megsajnálta, mert Kismackó csak ült, és sírt. - Miért sírsz? – szólította meg. - Mert kék vagyok. – hangzott a tömör felelet. Marcsi ezt nem értette, de aztán kiderült, miért ok ez a sírásra. Hiszen minden mackó barna. Esetleg fehér. De kék?! És szegény Kismackót sok bántás érte. Főleg az apjától, aki nem tudta elfogadni őt. Olyat is mondott egy este Kismackó anyjának, hogy ez a kölyök nem is tőle van. - Lehet, hogy el fognak válni. Miattam. – sírt a maci. Marcsi megértette. Ő tudta, milyen érzés, amikor valakit csúfolnak. Elmesélte Kismackónak saját történetét, és elhatározta: nem hagyja, hogy belőle is olyan megkeseredett, magányos felnőtt váljék, amilyen ő. Gyakran felkereste a kék macit, és barátok lettek. Játszottak, birkóztak, fejtörőket adtak föl egymásnak. Egy nap Kismackó mosolyogva fogadta Marcsit: az iskolában megnyere a találóskérdés-versenyt. A többi maci elkezdett barátkozni vele. Marcsi úgy érezte, ezzel szerepe véget ért. Többet nem látogatta meg barátját. Évek teltek el; sokat gondoltak egymásra. Marcsi örült, hogy Kismackó sorsa jóra fordult, de hiányzott neki barátja, aki megértette őt. Kismackó hálával gondolt a macskára, aki bebizonyította, hogy nem számít, hogy néz ki, csak hogy mi van a lelkében. Mikor újra találkoztak, Marcsi öreg macska volt. Már gondolatban sem utazott, a színes képek a szekrény mélyén porosodtak. Egy este zörgettek az ablakán. Bosszúsan tápászkodott fel, biztos volt benne, hogy a kölyökmacskák űznek csúf tréfát vele. Az volt a szokásuk, hogy bekopogtak, és mire kibicegett, elfutottak. Marcsi tudta, hogy erre számíthat, mégis ajtót nyitott. De aznap nem a csúfolódókat látta meg. Hanem – szent ég!– egy hatalmas medvét! Mikor a medve közelebb lépett, Marcsi látta, kivel van dolga: kék volt a maci. Sok megbeszélni valójuk akadt: elmesélték, mi történt velük az évek során. - Az egyetemen varázslónak tanultam! – büszkélkedett a maci. – Szóval, ha szeretnél valamit... - Csak virágokat. – felelte Marcsi fáradtan.. Reggel, mikor Marcsi felébredt, furcsa, fényes helyen találta magát. Nem volt már többé cirmos macska. A cirmok helyén színpompás virágok díszlettek.