Viola a falon lógott. A feje körte alakú volt, az arca kék, a haja zöld, a szeme piros, és egy hosszú szárú lila virágot tartott a kezében.
Ezek után bárki azt hihetné, hogy szörnyen érezte magát, de erről szó sincs. Violát ugyanis egy neves huszadik századi mester alkotta „körte korszaká”-ban, éhezve, ám jókedvűen. Így hát Viola maga is soványka volt, ám jókedvű és modern Viola violával. Így hívták. Nem mintha a virága igazán violaszerű lett volna, ez inkább csak afféle szójáték volt.
Viola violával tehát lógott a falon. Megbecsült helye volt a múzeumban, jobbján egy szarvas bőgött a téli erdőben, felszegett fejjel, balján pedig halászok foltozgatták szakadt hálójukat. A szarvas meg a halászok már kétszáz éve lógtak együtt, egyforma aranyozott keretben, és igen jól megértették egymást. Viola viszont új szerzemény volt, és meglehetősen izgága. Most is éppen izegni-mozogni kezdett. Jobbra izgett, balra mozgott, szuszogott, tusakodott, rázta a fejét, rezegtette a virágát, azután egyszerre csak – huss és sutty – kisiklott a keretéből! Lentről azután fölnézett az üresen lóbálódzó keretre, és fitymálva elhúzta a száját.
– Cik – mondta, mert igen modern lány lévén nem kedvelte az olyan hosszadalmas, körülményeskedő és ódivatú kifejezéseket, mint „ciki”, igyekezett hát rövidíteni, ahol csak tudott.
– Ó, te szegény Viola violával – bődült el a szarvas hirtelen oly hatalmasan, hogy az egyik halásznak a túloldalon kezébe szaladt a hálófoltozó tű, és sziszegve szájába kapta az ujját.
– Psssszt! Felversz mindenkit.
– Ó, te szegény Viola violával – bőgött a szarvas most már suttogva –, mi lesz most veled, hogyan mászol vissza a keretedbe?
– Sehogyan – mondta röviden Viola.
– Majd megvárja szépen a reggelt, akkor aztán jön a teremőr, elviszi a restaurátorokhoz, azok meg visszateszik – jegyezte meg vigasztalóan az egyik halász.
– De én egyáltalán nem akarok visszakerülni.
– Nem-e? – bődült meglepetten a szarvas.
– De nem ám – rázta körtefejét szaporán Viola –, mivelhogy elegem van ebből a keretből.
A szarvas az ámulattól még bőgni is elfelejtett.
– Az ember nem hagyhatja csak úgy ott a keretét!
– Dehogynem. Csúnya, unalmas, és öreg. Unom.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte a halász, az, aki megbökte az ujját, s az álmélkodástól még mindig a szájában tartotta.
– Vedd ki a kezed a szádból, ha velem beszélsz! – utasította rendre Viola, mert bár körtefejű volt és modern, de szerette a rendet. – Elmegyek, keresek egy nekem valót.
– És az milyen?
– Nem tudom. Majd meglátjátok, ha megtaláltam.
– Járj szerencsével – mondták a halászok, és szorgalmasan öltögettek tovább.
– Minden jót! – bőgte a szarvas elérzékenyülten.
– Viszlát! – intett búcsút Viola a violával, azzal az ajtóhoz sietett. Az ajtó hatalmas volt, fehér és szárnyas.
– Ne menj el – dörmögte, és a kilincse aggódva fénylett. – Mit keresne egy ilyen törékeny lány éjnek évadján az utcán? Tudod mit, ha már úgy unod a magadét, próbáld ki az én keretemet. – És az ajtó barátságosan feltárult.
Viola nyomban kiszökkent, s úgy szólt vissza:
– Kösz, de mire mennék én a te kereteddel? Egy modern lány ajtókeretben? Képtelenség. Azonkívül én 40 X 60 centiméter olaj vagyok, te viszont 2 X 3 méter politúr. Nem egyeznek a méreteink. Hiába, a te kereted nem az én keretem. Viszlát!
És Viola violával leosont a múzeum lépcsőjén, el a szundikáló éjjeliőr mellett, és máris kint állt a téren az óriás neonlámpákkal megvilágított éjszakában.
– Most merre? – Lehunyta a szemét, megforgatta körtefeje fölött a violáját, azután kinyitotta a szemét, és elindult, amerre a lila virág mutatott.
Későre járt, aludt a város, így azután senkinek sem tűnt föl, hogy egy körtefejű, zöld hajú lány (40 X 60 centiméter, olaj) csak úgy keret nélkül sétál az utcán.
– Hahó! – köszönt rá egy aprócska földszinti ablak, és kinyílt. – Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár?
– Hát te miért szólítgatsz meg magányos sétálókat éjnek évadján? – kérdezte élesen Viola.
– Én csak udvarias akartam lenni, meg barátságos, azért nyíltam rád – visszakozott az ablak. – De ha akarod, vedd úgy, hogy nem szóltam.
– Már hogy vehetném úgy, hogy nem szóltál, ha egyszer szóltál! – kötekedett Viola. – Egyébként ha tudni akarod, a keretemet keresem. Ugyanis kiszöktem abból, amibe beszorítottak, és most egy divatosat keresek, olyat, ami illik hozzám.
– Tudod mit? – lelkendezett az ablak. – Próbáld ki az enyémet. Én dupla ablak vagyok, és az egyik keretem tulajdonképpen csak pótkeret. Különben kiváló állapotban van, most festették. Szívesen odaadom, ha akarod.
– Hm. És mivel festették? – fontoskodott Viola.
– Fehér olajfestékkel.
– Nem rossz. Magam is olaj vagyok. – És Viola – előreszegezve violáját – közelebb lépett.
Nyomban látta, hogy a méret tökéletesen megfelel. De akkor sajnos megpillantott még valamit. Az ablakot kívülről apró szemű drótháló fedte. Viola violával hátrahőkölt. – Rém – mondta kurtán, mivel, mint tudjuk, modern volt és tömör.
– Mi baj? – érdeklődött a dupla ablak.
– A drót, vagyis a rács.
– Nagyon jól áll majd neked. És megvéd mindentől.
– Szó sem lehet róla – rázta fejét Viola. – Úgy érezném magam, mintha börtöncellából lesném a világot. Meg azután a rácsos keret semmiképpen sem felel meg nekem. De azért köszönöm a kedvességed.
– Milyen kár – szontyolodott el a dupla ablak. – Már úgy beleéltem magam. Te kifelé nyílnál, én meg befelé. Te az utcát néznéd, a forgalmat, én meg a kamrát, a dunsztosüvegeket. Meghitten éldegélhetnénk.
|