A meséket többféleképpen csoportosíthatjuk és definiálhatjuk, az alábbiakban a „mese” kifejezés alatt az ún. tündérmeséket értjük. Ezek azok „klasszikus” mesék, amelyekben mindig jelen van valamilyen csodás elem. Hangsúlyozni szeretnénk azt is, hogy meséken az „eredeti”, szóban elmondott, vagy olvasott mesét értjük, semmiképp sem a mesefilmet, vagy más mesefeldolgozást.   1. A mesék szerepe az ember(iség) életében Manapság, ha a „mese” szót halljuk, a gyerekek jutnak az eszünkbe. Pedig a mese évszáza­dokon keresztül a felnőtteknek is lelki gyógyszere volt. Az ének, a zene, a tánc, a kézműves (nép)művészeti tevékenység és a mese egyfajta mentálhigiénés funkciót töltöttek be: segítették őseinket abban, hogy a bennük felgyűlt feszültséget levezessék, hogy a mindennapi problémák fölé kerülhessenek. Előbbiek közvetlen módon, a mese közvetve, az azonosulás útján tudta betölteni ezt a feszültségoldó szerepet. Ily módon a mese nem csak „elvarázsolta” az embert: útmutatást is adott a világban való eligazodáshoz, segítséget nyújtott, stratégiát adhatott a különböző élethelyzetek okozta nehézségek leküzdésére.   A mesék nem csak az egyes embert, hanem a közösséget is erősítették. Hiszen minden népnek (és minden közösségnek, de még családnak is) megvannak a maga meséi és mítoszai, melyek az együvé tartozást, a közös eredetet, közös sorsot – a közös világrendet közvetítik a közösség tagjai felé. Ez egyben rámutat a mese szocializációs funkciójára is: a mesék (és a vallásos történetek) által észrevétlenül vált az ember sajátjává a közösségi identitás: a közösség gondolkodásmódja, értékei, a társadalmi együttélés szabályai – a gyerekek a meséken felnőve észrevétlenül sajátították el mindezt.   A mesélés maga is közösségi esemény volt: a közönség a mesemondó köré gyűlve hallgatta a mesét. A mesemondók a közösség megbecsült tagjai voltak, akiknek tudása nem csak abban rejlett, hogy birtokában voltak e közös szellemi kincsnek, hanem abban is, hogy tehetségük volt a mesélésre, arra, hogy a mesét a mindenkori hallgatósághoz igazítsák.   2. Mesék a család életében A mesélésnek ezt az intimitását teremthetjük meg családi körben is, amikor gyermekeinknek mesét mondunk (és lehetőleg nem olvasunk, hanem fejből mesélünk). Minden mesét mondó szülő átéli, hogyan lassul és csendesedik le ilyenkor a világ, s teremtődik meg az a közös lelki burok, amely a mesélőt és a mesét hallgatót összeköti. A családi mesélések a szülő és a gyermek kapcsolatának fontos építőkövei.   3. Mesék a gyerek életében Az a gyerek, aki meséken nő fel, lelki gazdagságot és magabiztosságot kap útravalóul. S ebben nem csak az esti meséknek van szerepe, hiszen mesélni egész nap lehet. Mi, okos felnőttek azt gondoljuk, hogy a gyereket akkor segítjük a világ megértésében, ha mindent pontosan elmagyarázunk neki. Meg vagyunk győződve róla, hogy a gyerek ezt igényli, hiszen folyton kérdez, és a miértekre kíváncsi. Eszünkbe sem jut, hogy a mindennapokat is mesével szőjük át, pedig kb. 7 éves koráig nem nagyon tud mit kezdeni a gyermek a természettudományos ismeretekkel. Szeretné otthon érezni magát ebben a rejtélyekkel teli világban, s ehhez arra van szüksége, hogy bizalmas, szeretetteljes viszonyt tudjon kialakítani a természettel, a természeti lényekkel, jelenségekkel. Ebben pedig nem a meteorológiai és biológiai alapismeretek nyújtanak számára támogatást, hanem a mesék. A mesék Vihar apóról és Szél úrfiról, a mesék arról, miről beszélgetnek a madarak, hogyan festi be a Nap az eget, itatja meg az eső a fákat és virágokat… Mesélni tehát egész nap lehet, és mesélni az egész gyerek- és ifjúkor alatt lehet. Ahogy nő és változik a gyerek, úgy változnak a neki lelki táplálékul szolgáló mesék is.   3.1 Mesés gyerekkor, avagy „mesekor” (4/5 – 8 éves kor) A „mesekorba” 4/5 évesen lép a gyerek. Igénye van már a világ polaritásának (jó és rossz egyidejű jelenlétének) megélésére, amire a mesék kitűnő lehetőséget kínálnak. Ekkorra alakul ki benne a mesehallgatásra jellemző sajátos viselkedésmód, amit kettős tudatnak nevezünk (ezt éli meg a felnőtt is, amikor egy szépirodalmi művet olvas vagy színházi előadást néz): két tudatszinten mozog, vagyis úgy tudja beleélni magát a mesébe, hogy közben nem veszíti el kapcsolatát a valósággal. A „mesekorban” lévő gyerek – ezzel a kettős tudattal – feltétlenül hisz a csodákban. Kb. 8 éves korától viszont már csak azt tudja képzeletébe befogadni, amit hitelesnek vél, s ezzel a mesék korszaka lezárul. A kettős tudat feszültséghordozó, feszültségteremtő és feszültség-levezető is egyben. A mesehallgatás a gyerektől passzivitást követel, s e „tétlenség” feszültsége is hozzájárul képzelete megmozgatásához. A mesék minden „hozzávalója”, története a gyerekre van szabva. A gyerekek játékában is megfigyelhető, hogy képzeletük segítségével bármilyen egyszerű tárgyat a játék céljának megfelelően tudnak átváltoztatni (s lesz például a székből paripa), és ők maguk is gyakran változnak át állattá, tündérré, lovaggá… Így aztán a mesében is természetes számukra, ha egy mesehős átváltozik, s példának okáért a rút békából gyönyörű királyfivá válik. A gyerekek még nem képesek pontos, összetett viszonyításokra. Abszolút tulajdonságokban gondolkodnak, és csak a szélsőségek jelentik az összehasonlítási alapot. Ezért aztán kedvelik a mesékben is megjelenő szélsőséget (pl. égig érő fa) és ellentéteteket (pl. a rút banya és a szép királylány), az egyszerű jellemű – vagy jó, vagy rossz – mesehősöket. A mesék tele vannak ismétléssel. Minden mese úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, s általában úgy végződik, hogy „és ma is élnek, ha még meg nem haltak”. A randa vénasszonyt „Adjon Isten, öreganyám!” felkiáltással köszönti a főhős, mire az azt válaszolja: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”. A kiskakas újból és újból azt kukorékolja: „Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!” De nem csak a szavak, a tettek is ismétlődnek egy-egy mesén belül, illetve általában a mesékben, pl. három testvér próbál sorra szerencsét, mindegyiknek ugyanazokat a próbákat kell kiállnia, s végül a legkisebb az, aki célba jut. Ezek az ismétlések egyrészt dramatikai jelentőségűek: fenntartják a folyamatos figyelmet, s ezáltal nem engedik megszakadni a képzelet fonalát. Másrészt a várakozás feszültségét, majd a várt fordulat bekövetkeztével a feszültség oldódását és a beteljesülés örömét nyújtják. A biztonságnak ez az élménye, amely a ráismerésből fakad, a mesén túlmutatva is erősíti a gyerek biztonságérzetét. A gyerek nap mint nap megéli, hogy ő még kicsi, és ezért sok mindent nem tehet meg (mert veszélyes), amit pedig szeretne. Jó érzés elképzelni, hogy veszélybe kerül, majd megmenekül, s a veszélybe kerülő majd megmenekülő mesehősök is ezt a jó érzést táplálják. A felnőttek is szeretnek arról képzelődni, hogy erősek, bátrak, és fontos emberek. Egy kicsi gyerek számára, aki a felnőttekre van utalva, még nagyobb jelentősége van ezeknek a kompenzáló képzeteknek, amelyeket a mesékből is megkap akkor, amikor a szegény ember fiából lesz király, vagy a mostohatestvérből királylány. Az óvodás korú gyerek még hisz a gondolat mindenhatóságában, ezért mozog olyan otthonosan a mesék világában, ahol minden megtörténhet. A mese legnagyobb jelentősége mégis abban rejlik, hogy a gyerek számára a mesehősökkel való azonosulás számtalan lehetőségét kínálja.   Nagy tévedés a mesét puszta fikciónak tekinteni, még akkor is, ha felnőtt korunkra sajnos sokan elveszítjük azt a képességünket, hogy a mesét „meg tudjuk élni”. A mese a maga szimbolikus nyelvén a valós életről szól. Az a mesei alaphelyzet, hogy egy idilli állapot megszűnik, s a főhősnek útnak kell indulnia, hogy különböző próbákat kiállva, segítők támogatásával az idilli állapotot újra megteremtse, a gyermek életére levetítve a védettségből, az anyai-családi burokból a világba való kilépést szimbolizálhatja, a felnőtt számára a lelki (vagy betegség esetén a testi) egyensúly felbomlását, majd küzdelmes visszaállítását. De mindenképpen utat mutat.   Külön szakirodalma van annak, hogyan hatnak a mesék tudattalanunkra, mely mesei történet, mesehős, mesemotívum milyen szimbolikus jelentőséggel bír. A gyerekeknek azonban nincs szükségük a mesék tudatos értelmezésére (sőt, ez kifejezetten káros számukra). A gyerekeknél a mese még természetes módon képes kifejteni hatását, melynek alapja, hogy a gyerek valamelyik mesehőssel (vagy akár egy mesebeli tárggyal, egy természeti lénnyel) azonosulva ismer rá önmagára, s tudja a mese hallgatása során újra és újra megélni helyzetét. Ezáltal talál vigaszt, megerősítést, megértést, s kapja meg esetleg az útmutatást a helyzet kezeléséhez.   Nagyon fontos, hogy a mesének ez az azonosulás általi „gyógyító” hatása csak a „jó” meséknél működik. Éppen amiatt, mert a felnőttek (beleértve a szépírók egy részét is) nem feltétlenül értik a mesének ezt a szimbolikus nyelvét, túl félelmetesnek találva átírják, túl elvontnak találva feldolgozzák, túl hosszúnak találva lerövidítik a meséket, melyek ezáltal elvesztik varázserejüket. Lehetetlen vállalkozás listát adni a „jó” és a „rossz” mesékről, illetve mesekönyvekről. Biztos fogódzó lehet, ha visszaemlékszünk arra, mi magunk mely meséket szerettük gyerekkorunkban, s ezeket a meséket vesszük elő a maguk teljességében, tehát pl. nem olyan mesekönyvből mesélve, amely a mesékből lényegében csak a tanulságot tartalmazza (a rövid szövegeket annál több képpel ellensúlyozva). Az általunk nem ismert meséknél az lehet a fő szempont, hogy valóban mesék legyenek, amelyekben nem egyértelmű a tanulság, amelyekben nincs közvetlen oktató szándék.   A gyerekek nem véletlenül kérik bizonyos korszakukban estéről estére ugyanazt a mesét. Abban az élethelyzetükben, amelyben épp vannak, azokkal a szorongásokkal, problémákkal, amelyekkel épp küzdenek, a kért mesére van szükségük. Ez minden szülő számára megnyugtató lehet. Mert sem arra nincs szükség, hogy analizálni tudjuk gyermekünket, s mi magunk válasszuk ki a neki éppen való mesét, sem arra, hogy a gyerek által választott mesét analizálva állapítsuk meg, milyen kapaszkodót talál benne gyermekünk. A szülőnek csupán annyi „kötelessége” van, hogy meséljen, az ismétlés kérését a gyerek már maga intézi – a hatásról pedig a mese gondoskodik. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a mesélés által teremtett intim helyzet, a gyerek esetleges belekérdezései, a mesélés előtti és utáni beszélgetések sokat segítenek a szülőnek abban, hogy gyermekéhez közelebb kerüljön, gondolatait jobban megértse.)   A mese önmagában is hat, nincs szükség „dramatizálásra”, a „dráma” a gyerek képzeletében játszódik le, s ehhez éppen a csendes, nyugodt, egyszerű mesemondás segíti hozzá a legjobban a gyereket. A szülőnek nem kell tehát színészi képességekkel rendelkeznie. Mesemondás közben egyetlen fontos dolga, hogy hallgatóságára figyeljen, mert így észrevétlenül is igazodik a gyerek visszajelzéseihez (feszülten figyel, vagy éppen lankad a figyelme, különös érdeklődéssel, vagy félve hallgatja a mese adott részét stb.). Ez a figyelem a fejből mesélésnél szinte önmagától működik, és a mesélő is szabadabb ilyenkor, ezért szerencsésebb, ha a mesét nem könyvből olvassuk. (Természetesen a lényeg az, hogy meséljünk. Ha a szülő memóriája véges, vagy a gyerek ragaszkodik ahhoz, hogy a mese mindig szó szerint ugyanúgy hangozzon el, lehet, hogy épp azzal ártanánk, ha fejből mesélnénk.)   Feltűnő lehet, hogy mindig szülő – gyerek relációban beszélünk a mesélésről, hiszen a szülőn kívül mások, pl. nagyszülők, óvónők, baby sitter is mesélhetnek a gyereknek. Az eddig leírtakból kiderült, hogy a gyerek a mesehallgatással – az azonosulás révén – egyfajta öngyógyítást végez. Erre többek között azért van szüksége, mert a felnőttek „mindenhatósága” félelmetes lehet számára. Ugyanakkor szorongással töltheti el, hogy a felnőttek okozta félelmekért képzeletben elégtételt vesz. A felnőttek közül a szülőnek kiemelt szerepe van a gyerek életében, feltehetőleg a legtöbb ilyen irányú félelme és ennek képzeletbeli „megtorlása” is a szülőhöz kötődik. Ezért aztán megnyugtató számára, ha az elégtételt nyújtó meséket (amelyekben a legkisebb fiú legyőzi az óriást, a kiskakas győzedelmeskedik a teljhatalmú császár felett) a szülő meséli, mert ezzel azt üzeni a gyereknek, hogy ezek természetes gondolatok, melyeket szülőként elfogad, sőt, támogat.   Tehát a jó mesélő (aki általában a szülő) lehetőleg „jó” mesét mesél (lehetőleg fejből) egy intim légkörben, természetes hanghordozással, egyszerűen, miközben ráhangolódik hallgatóságára. A jó mesélő megpróbálja elkerülni azokat a hibákat, amelyek megtörik a mese varázsát: A mesékben megjelenő félelmetes dolgoknak, jeleneteknek, a „szörnyűségeknek” fontos szerepe van. A gyerekben félelmet keltenek, de önmaguk számára még kezelhető félelmet, mely a rossz megsemmisülésekor feloldódik. A „szörnyűségeket” tehát nem hagyhatjuk ki a meséből, ugyanakkor nincs szükség arra, hogy a képszerű ábrázolás helyett minél részletesebb, naturalista módon írjuk le őket, vagy hanghordozásunkkal külön kiemeljük félelmetességüket – ezzel túlzott félelmet keltünk a gyerekben, amellyel ráadásul a mese természetes (gyógy)hatását is leblokkoljuk. A gyerek általában nem tudja, illetve nem tudatosan tudja, hogy egy-egy mese miért oly fontos a számára. Ha vannak is erről gondolatai, azok legféltettebb titkai közé tartoznak. Ha ezeket a mélyen rejtett gondolatokat a szülő feltárja, megfejti, és gyermekével megosztja, félelmetessé (még félelmetesebbé) válik gyermeke számára. Ha a szülő megmagyarázza, mi a párhuzam a mese és a gyerek élete között, tudatosítja, s ezzel varázstalanítja (egyben hatástalanítja) a mesét, s elveszi gyermekétől az önálló értelmezés lehetőségét is. A gyermek a már említett kettős tudatban hallgatja a mesét. Úgy képes beleélni magát a történetbe, hinni a csodákban, hogy közben tudja, hogy most nem a való életről hall – ugyanakkor képes a hallottakat a valós életre „értelmezni”. Ez a mese varázsa. Nehéz mit kezdeni azokkal a kérdésekkel, mint „de ugye boszorkányok csak a mesében vannak?”, mégis érdemes kitérő választ adni, és hagyni, hogy a gyerek maga válaszolja meg magának (nem feltétlenül hangosan kimondva) ezeket a kérdéseket, hiszen jól tudja a választ. A válasz pedig sokkal árnyaltabb annál, mint hogy „persze, ne félj, boszorkányok csak a mesében vannak”. Egy ilyen szülői mondattal leromboljuk mindazt, amit a mese felépített a gyerekben.   3.2 Mesék a „mesekor” előtt (0 – 4 éves kor) A mesélést kis túlzással már az anyaméhben el lehet kezdeni. Természetesen kb. 2 éves korig a mesének nem annyira a tartalma fogja meg a gyereket, mint inkább a ritmusa, dallama – és a mesélésnek már említett intimitása. 4/5 éves kor előtt még nem alakul ki a gyerekben az ún. kettős tudat, amellyel a mesét egyfajta távolságtartással tudja hallgatni. Ezért a boszorkányokról és egyéb, a „rosszat” megjelenítő, ijesztő dolgokról szóló mesék félelmet keltenek benne. Később az ad neki biztonságot, ha a mesék által a világban meglévő rosszat is megélheti, addig pedig biztonságérzetét az erősíti, a mesékben is azt a megerősítést keresi, hogy a világ jó.   A 2-4 éves kisgyerek szívesen hallgatja azokat a mindennapi történésekről szóló meséket, amelyekben magára, illetve környezetére ismer. Nem kell hozzá mesekönyv, hogy egy hozzá hasonló kisgyerekről meséljük el részletesen, akár párbeszédekkel is tarkítva ugyanazt, ami aznap vele történt, vagy járjuk be a mese során az őt körülvevő világot, a nagyvilágnak az ő életében jelen lévő kis szegletét – segítve őt a környezetéhez fűződő bizalmas viszony kialakításában. A mesében örömmel fedezi fel az ismert dolgokat, történéseket – újraéli az élményeit. Élményei ebben a korban még „szaggatottak”, és a gyerek számára nehézséget okoz felidézésük, valamint megfogalmazásuk. Ezek a mindennapi történésekről szóló mesék segítenek abban, hogy az élmények „megszilárduljanak”, valamint felidézhetővé, felhasználhatóvá, elmesélhetővé váljanak.   A tradicionális társadalmakban a gyerek az anyjával sokszor szó szerint összekötve élte, éli élete első éveit. A modern társadalmakban az az általános, hogy legkésőbb 3 éves korban a gyerek a napközbeni időszakra anyjától távol kerül. Ezért helye van a kisgyerek életében a szülőkről szóló, az ő – gyerektől távol töltött – mindennapjaikat egyszerű, közérthető formában elmondó meséknek is, mert ezek segítenek neki oldani azt a feszültséget, amit szülei hiánya okoz. A szülők mindennapjairól szóló mesék azt is lehetővé teszik, hogy a gyerek később a játékába is beleépíthesse, eljátszhassa ezeket a történeteket, s főként ebben a korban a játék szerepe különösen nagy a feszültségek, szorongások levezetésében.   3.3 Mesék a „mesekor” után (8 – 12 éves kor) Az ábrándozás, az álmodozás az ember életének természetes „velejárója”, a képzelet fontos szerepet tölt be az emberi „működésben”. A 8/9 éves gyerek sem fordul el a meséktől, továbbra is megtalálja bennük vágyai megélésének lehetőségét, ugyanakkor ahhoz már túl nagy (túl értelmes és túl sokat tud a világról), hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott csodákban hinni tudjon. Képzelete már csak azt tudja befogadni, amit lehetségesnek, megtörténhetőnek tart. Nem is feltétlenül „igazi” mesék már ezek: a mítoszok, mondák, legendák, hősköltemények, valamint a Biblia világa, illetve a rendkívüli történeket leíró regények, kalandregények fogják meg a „mesekorból” kinőtt ifjút.   Kb. 10 éves kortól különösen fontossá válnak az ideálok, a példaképek. Példaképeket a valós életben is lehet találni a kortársak, de különösen a felnőttek között, csakhogy ezek a példaképek ritkán tökéletesek. A gyerek ismeri rossz tulajdonságágaikat is, látja, miként kényszerülnek akár csak apróbb kompromisszumokra, megalkuvásra a mindennapos küzdelmekben. A bibliai történetekben, mítoszokban, mondákban, illetve a kalandregényekben azonban olyan nagyszerű emberekről olvas, akiknek tulajdonságait szívesen ölti magára, akiknek életét szívesen képzeli el magának. A kiskamaszok a meséktől, illetve olvasmányaiktól a rendkívüliségen és nagyszerűségen kívül még egy fontos dolgot kapnak: a meghatódást, megilletődést, amely segíti őket az életkorukra jellemző (a serdüléssel járó) érzelmi feszültség levezetésében. 4. Összefoglalás Az eddig leírtakból remélhetőleg nyilvánvalóvá vált, micsoda hatalma, hatása van a meséknek, melyet észrevétlenül fejt ki hallgatójára az emberi lét minden szintjén: intellektuális szinten ösztönzi a gondolkodást, fejleszti a képzelőerőt, erősíti az önismeretet. Emocionális szinten oldja a feszültséget többek között azáltal, hogy lehetőséget ad a mesehősökkel való azonosulásra (s ezáltal egyben megkönnyíti, hogy az adott mesehősön keresztül magunkról gondolkodjunk, érzéseinkről beszéljünk). Szociális szinten a közösségi identitásról, a társas együttélés szabályairól, az erkölcsről tanít. És nem utolsósorban a mese műalkotás (ettől képes megérinteni a hallgatót már az első mondattól kezdve), ily módon megismerteti a gyerekkel azt a stílust, nyelvezetet, kifejezési formát, amely később képessé teszi más irodalmi alkotások befogadására, sőt, akár saját alkotások létrehozására.   Reméljük azzal, hogy tudatosítottuk a mese fontosságát és megfejtettük varázserejét, nem jártunk úgy, mint az a szemészorvos, aki a sikeresen gyógyító hályogkovács felvilágosításával azt érte el, hogy a hályogkovács nem vállalt több beavatkozást. Nem mindegy persze, mit és hogyan mesélünk, de a lényeg: meséljünk. Meséljünk, mert az mind a gyereknek, mind a szülőnek örömet okoz.