– Pfuj! Én itt nem mosom meg az arcom! – jelenti ki Zita, a legkényesebb osztálytársam. Judit néni elmosolyodik. Előveszi a szappanját. Megmossa a kezét és az arcát a lavórban, majd felkiált: – Hű, de frissítő! Tényleg az! Noémi és én annyira fel­ébredünk a hideg víztől, hogy nem tudjuk abbahagyni a nevetést. Mindenen nevetünk egész délelőtt. Azon is, hogy Bohóc belehempereg játékból a sárba. Azon is, hogy az egyik tehén egy nagyot pukizik Ede orra alá. Ebéd után mindenki felveszi a bakancsát. Meg a kis hátizsákját. Meg a napellenzős sapkáját. A hátizsákba rengeteg ropit, kekszet, innivalót és narancsot pakolunk, nehogy éhen haljuk az erdő­ ben. Juhé, kirándulni megyünk! Jani is jön velünk. Ő lesz az idegenvezetőnk. Nála nincs semmi más, csak egy bot. Mielőtt elindulunk, Judit néni mindenkit befúj kullancsriasztóval. Még Bohócot is. Bohóc erre beveti magát a sárba. Biztos az is véd a kullancsoktól! Aztán csak megyünk, megyünk és megyünk. Gyaloglunk, nevetgélünk, beszélgetünk. Először egy réten vágunk át. Nagyon süt a nap. Adrienn néni mindenkit beken naptejjel. Aztán beérünk az erdőbe. Itt jó hűvös van. Judit néni mindenkire hosszú ujjú felsőt könyörög. Tudom! A kullancsok! Jani mutat nekünk fészkeket a fákon és a földön. Találunk bennük apró tojá­sokat is. Jani olyan sok növénynek tudja a nevét! – Ez páfrány. Az veronikafű. Az meg vérehulló fecskefű – sorolja a növények nevét. Jani kicsit hasonlít Nanukra, ha nevet. Néhány osztálytársamból az út alatt vadász lesz. Kurjongatnak, és nagy botokat kapnak fel a földről. Azzal könnyebb kirándulni. Zalán, Lukács és Ede pedig farkassá változik. Persze csak játékból. De olyan jól csinálják! Szaglásznak, nyü­szítenek, előrefutnak és visszatérnek. A mi titkos társaságunk ma is az éjjeli bátorságpróbát szervezi. Annyira belemelegedünk a tervezésbe, hogy lemaradunk egy kicsit a többiektől. Arról beszélgetünk, hogy milyen félelmetes lesz éjjel az erdőben. Biztosan lesznek a fákon baglyok meg denevérek. A vadállatoknak meg csillogni fog a szemük a sö­tétben. Közben nem vesszük észre, hogy az ösvény kétfelé ágazik, és mi letérünk az útról. – Éjjel az erdőben vannak farkasok! – magyarázza Noémi. – És annyira sötét van, mint egy barlangban! – képzeli tovább Lilla. – És mi lesz, ha olyan sötét lesz, hogy nem találunk vissza a házhoz? – kérdezem egyre izgatottabban. – Á, nem lehetünk annyira bénák! – mondja Vera magabiztosan. – Egy ilyen kis erdőben nem lehet csak úgy eltévedni! – jelenti ki Vanda határozottan. Egyre meredekebb az út felfelé. Noé­mi lassan megáll és körbenéz. Hallgató­zik, majd felkiált: – De hol vannak a többiek? – Eltévedtünk! – állapítja meg Vera. – Akkor most biztosan jönnek a farkasok vagy a medvék! – rémül meg Olívia. – Haza akarok menni! – esik kétségbe Lilla. – Most mi lesz velünk? Bárcsak igazi kutya lennék, akkor most kiszagolnám a hazafele vezető utat! – mondom. – Most itt kell éjszakáznunk? – kérdezi Vanda. – Fééélek! – mondom halkan, és szerintem látszik rajtam, hogy mindjárt sírok is. Ekkor a semmiből ott terem mellettünk Jani. Kiderül, hogy a többiek észrevették, hogy nem megyünk mögöttük. Jani úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Rögtön keresni kezdett minket. Ekkor a semmiből ott terem mellettünk Jani. Kiderül, hogy a többiek észrevették, hogy nem megyünk mögöttük. Jani úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Rögtön keresni kezdett minket. Pár perc múlva ismét a többiekkel járjuk az erdőt. Nagyon jó megint az osztályunkkal lenni. Már nem félek. Végül kiérünk egy nagy tisztásra. A rét közepén egy akkora fa áll, amekkorát még életemben nem láttam. Jani megsimítja az óriási törzset. – Ez itten az ősfenyőnk. Nagyon öreg, tán 300 éves is megvan. Ha odarakjuk a törzséhez a tenyerünket, meggyógyít! Persze mindenki kipróbálja. Én is. Bizsergést érzek a tenyeremnél. Van, aki nem érez semmit. Aztán Judit néninek jó ötlete támad. – Fogjuk közre az ősfenyőt! Jó érzés a körben állni. Valaki elkezdi énekelni, hogy „Körben áll egy ősfácska”. Nevetgélünk. Aztán mindenki szaladgálhat a fa körül. Rengeteg képet csinálunk a fenyőről. Judit néni két tobozt eltesz a zsákjába. A tobozban van az öreg fenyő magja. Hátha kikel az iskolánk kertjében! Estére érünk vissza a tanyára. Evés, mosakodás, fogmosás. Tudom, a lovakét nem kell megmosni! A lányokkal megbeszéljük, hogy nem lesz több bá­torságpróba. Noémi kölcsönadja a zseblámpáját. Ezért tudok írni még pár sort a naplómba: