Fini egy kislány a társasházból. Kíváncsi, kedves és - mivel az apukája folyton a könyvei fölött ül és Mozartot hallgat, gyakran egyedül érzi magát és unatkozik. Még szerencse, hogy a negyedikre új lakók költöztek! Ennek hallatára a kislány egyből kinyargal a lépcsőházba, hogy kiderítse, vannak-e gyerekeik? Igen ám, de a zsémbes szomszédok egyből elkapják: "Vigyázz magadra, itt vannak az új lakók!", sőt kiderül az is, hogy "...ezek elefántok"!   Ám Finit ez cseppet sem zavarja, kit érdekel, hogy trappolnak a negyediken, ha egyszer lehet, hogy vannak gyerekeik! Befogja a fülét és felcaplat a lépcsőn, miközben egy szuper kis dalt énekel (ezt te is mindenképpen énekelve adjuk elő, GARANTÁLT A SIKER!) Igen ám, de Fini nem tud hazajutni, mert apa nem hallja a csengőt. Úgyhogy becsenget a szomszéd lakásba, és úgy dönt, itt az ideje, hogy kiderítse, kik is az új szomszédok. Fáni néni pedig óriási szeretettel köszönti a kislányt, és bemutatja a gyerekeinek, Kimnek és Bonak. Uzsira Fini a banán és széna közül a banánt választja, aztán a gyerekek persze pillanatokon belül egymásra talának. Mikor már a tengerimalacokról folyik a beszélgetés Fini egyből meg akarja mutatni a sajátját, aki a teraszon lakik. Ezzel megkezdődik a rohangálás, dörömbölés, trombitálás, ami összecsődíti az egész házat. Na, de mi sül ki ebből? Azt már tudd meg a könyvből! Ez egy igazán szuper mese a toleranciáról, befogadásról és a gyermeki kedvességről. A nagy képek egy karakteres, de kedves és otthonos vizuális közeget teremtenek, tele apró poénokkal, plusz csavarokkal, amiből nem szívesen lép ki az olvasó.   Varga Betti   Elefántcsalád költözik a társasházba, és ezzel felbolydul a lakóközösség élete – röviden így foglalható össze az Elefántok a házban története. Fura szomszédokról, a költözés izgalmairól és nehézségeiről számos mese szól, Stephanie Schneider könyve viszont éppen azért hat frissnek, mert valójában nem erről a régi és az új lakók számára is izgalmasan-kényelmetlen helyzetről szól. Hanem azért, mert az elfogadásról és az együttélés természetességéről mesél nagyon egyszerűen, okosan, mégis bájosan. Kevés olyan gyerekeknek szánt mesével találkozunk, ahol az állatok és az emberek együtt alkotják a civilizált társadalmat. A legtöbb klasszikus példa az állatmesék köréből juthat eszünkbe, amelyekben részben vagy egészben antropomorfizált, civilizált állatok élik az emberek mindennapjait. Ilyen világ például a Tesz-Vesz városé, ahol a rendőrkapitányságtól a fürdőszobákig minden megvan, csak éppen az emberek hiányoznak. Az elárvult kiselefántot, Babart egy idős hölgy vezeti be az emberek világába, és bár hazatérése után civilizálja, emberszerűre faragja Elefántországot, az állatok mégsem az emberekkel együtt, hanem tőlük távol élnek.  A Frakk, a macskák rémében bár remekül elbeszélgetnek egymással a gazdik és a kedvencek, mégsem egyformák a képességeik: a háziállatok kiszolgáltatottak az embereknek. Az emberek és az antropomorfizált állatok tökéletes együttélése inkább az olyan világokra jellemző, ahol a gyerekek lelkivilága hangsúlyos, ezekben a történetekben szorongásaik, félelmeik gyakran állatok vagy más kreatúrák képében, (szinte) valóságosan jelennek meg, gyakran éppen az különbözteti meg őket markánsan a felnőttektől, hogy látják az emberszerű állatokat. Általában közös vonása ezeknek a történeteknek, hogy az emberi világgal párhuzamosan létezik ez az antropomorfizált állatvilág, és az átjárás csak a gyerekeknek lehetséges (pl. Bátky András Pipogya-történetei). Az Elefántok a házban a mesék azon szűkebb csoportjához tartozik, ahol az ember és az állat egyformán civilizált lényként él egymás mellett, egymással. Ilyen volt Domonyi Rita Tündérbodár című meséje, míg azonban itt az emberek és az állatok közötti határok elmosódása adta a mesevilág erősségét, Stephanie Schneider történetében éppen a megőrzött különbségek teszik érdekessé az alaphelyzetet. Az elefántok ugyanis hiába költöznek a bérház emeletére, minden porcikájukban egzotikusak maradnak: az európai díszletek közé indiai stílusú tárgyakat hoznak, szénát esznek. Ugyanakkor az elefántgyerekek is szeretnek focizni, játszani a tengerimalaccal, az elefántszülők pedig szívesen kávéznak. Egyszerre emberiek (beszélnek, társasházba költöznek, szocializálódnak), és mégsem (nem hordanak ruhát, élesen elütnek attól, amire zsigerien rávágnánk, hogy emberi). Nem nehéz rájönni, mi lehet a pedagógiai szándék: egy mese a sokszínűségről és az elfogadásról, az idegenség relatív értelmezéséről. A téma fontos, sok jó feldolgozását vehetjük kézbe magyar szerzőktől és magyar fordításban is, ebben élen jár a Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata, különösen érzékeny rá a Vivandra Kiadó, de a legnagyobb gyerekkönyvkiadók kínálatában is fel-feltűnnek az ezzel foglalkozó könyvek. Gyakran azonban rétegkönyvek maradnak, általában éppen a túl művészi, túl értelmiségi megközelítés miatt. Az Elefántok a házban nagy erénye, hogy egyszerűen mesél a nagyon bonyolultról: az elefántok nem olyanok, mint a régi lakók, a régiek ezen kiborulnak (leszámítva persze a házban élő egyetlen kisgyereket), és csak az izgalmas fordulat után fogadják el az új helyzetet, amivel aztán meg is békülnek. Minden fontoskodás, okoskodás, magyarázat nélkül. Valahogy úgy, mint általában a meséken innen. A dramaturgia természetes egyszerűsége és a finom utalások együttese miatt a mindenkori mesélőn és hallgatóján múlik, mennyire mennek mélyre a témában. Hogy csak mosolyognak a szembejövő gegeken, vagy beszélgetnek arról, amit az Elefántok a házban inkább az elbeszélő hallgatásával és az illusztráció sokatmondásával ír le, például az egyszülős családokról, az ismeretlentől való félelmekről, a sztereotípiák működéséről, az idegenségről. Bónuszként olyan oldottabb kérdések is felmerülhetnek Henn Astrid vicces, humorát sokszor az apró részletekben kifejező illusztrációin, hogy hordhat-e rózsaszín pulcsit egy apa, tarthat-e tengerimalacot egy elefánt.