Képzeld el, hogyan viselkedhet egy zokni, amikor fél. Talán vacog a foga? De hisz csak cérna lóg a szájában. Akkor esetleg cidrizik? Jó nyomon jársz, pedig a zoknicidrizés szabad szemmel alig ismerhető fel. De láttál már összegyűrt zoknit? Ugye észrevetted, milyen kis szerencsétlen, ahogy összehúzza magát. Hát reggel az ágyad mellől emeltél-e már fel zoknikat vagy harisnyát? Érezted, mennyire kihűltek? Mintha jeges rémületben töltötték volna az estét, nemde? Mert mindenféle zokni csak attól fél igazán, ha éjszakára magára hagyják, és a földre dobva kell várnia a napfelkeltét. Hogy miért? Hamarosan fény derül a titokra. De addig még tudnod kell egyet s mást.   Minden zokni a zokninyájban érzi jól magát. Nem véletlen, hiszen az igazi zoknik főként gyapjúból vagy pamutból készülnek. A gyapjút a bárányok szőréből állítják elő, a pamut pedig a gyapot nevű növény fehér, vattaszerű terméséből készül. Mind a bárány, mind a gyapot társaságban szeret igazán tartózkodni, és ez a zoknikba is átöröklődik. A pamut zoknik békések és ábrándosak, mint egy növény, a gyapjú zoknik pedig meglehetősen birkatermészetűek. Bégetni ugyan nem tudnak, de a pamut zoknikkal együtt imádják a fiók melegét. Olyan az nekik, mint a juhoknak az akol, vagy a gyapotmagoknak a terményraktár: fedél van fölöttük, ami alatt nyugodtan összebújhatnak a többi zoknival. Ugyanilyen biztonságban hemperegnek a szennyes tartó piszkos ruhái között, de szeretnek frissen mosva, vidáman lengedezni párjukkal a teregetőre csíptetve is. Amikor pedig emberi lábra húzva lépegethetnek, akkor akár pamut, akár gyapjú zoknikról legyen is szó, egyenesen minden zokni mennyországában érzik magukat, és egészen kimelegednek a boldogságtól. Ha viszont egy zokni egyedül marad, akkor ijedten húzza össze magát, mint az elkódorgott kisbárány vagy egy letépett gyapot darab. Roppant szerencsétlenül festenek, ugyanis bár se szemük, se fülük nincs, mégis mindent látnak és hallanak maguk körül zokni érzékszerveikkel, hasonlóan a denevérekhez. Csakhogy a denevérektől eltérően nemhogy elrepülni, de elfutni sem tudnak, hiába érzékelnék a külvilág veszélyeit. Kapaszkodj meg: a zoknik maguktól egyetlen lépést se tudnak megtenni. Ha belegondolsz, ez nyilvánvaló, hiszen éppen ezért szeretnek annyira a mi lábunkra csimpaszkodni. Éjjeli magányukban azonban minden zokni inkább vakon rohanna ki a világból, mintsem bénán feküdjön a földön és rettegjen. De nem ám a sötéttől, hanem a zoknivadásztól. A zoknik népének nagy ellensége a zoknivadász, aki minden éjszaka beleszimatol a lakás levegőjébe, és ha magányosan heverő zoknit szagát hozza a szellő, felkerekedik és zoknivadászatra indul apró ezüstlándzsájával. Így történt ez azon az éjjelen is, mikor Zsófi szokása szerint úgy tért nyugovóra, hogy ruháit és kedvenc pár zokniját lerúgta magáról, és azok szanaszét dobálva, magatehetetlenül hevertek az ágya mellett.     II. fejezet, melyben több zokni is eltűnik Zsófinak olyan huncut mogyorószemei voltak, hogy aki belenézett, az is nyomban valami csibészségen kezdte törni a fejét. Pedig ha akart, Zsófi nagyon kedves és szófogadó kislány tudott lenni, csak éppen általában nem akart. Lótott-futott egész nap, kérdezett és visítozott, meg különféle tornamutatványokat eszelt ki. Felugrott a székekre, végigbukfencezett a kanapén, vagy futóversenyt rendezett a teraszon. Az óvodában pedig állandóan a legjobb barátjával, Petivel bújócskázott. De úgy, hogy mind a ketten elbújtak és az óvónénikkel kerestették magukat. Főként Piroska nénivel, aki annyira izgult keresés közben, hogy mikor végre megtalálta a két lurkót, kezét a szívére tette és felrikoltott: – Legalább egy percre nyugodnátok, csibészek! Hát nem fáradtok el soha? De bizony. Temérdek intéznivalója után még Zsófi is elfáradt a nap végére. Arra sem maradt ereje, hogy otthon összehajtogassa a ruhácskáit. Csak ledobálta őket magáról, elfutott fürdeni, aztán a pizsamájában, zsupsz, fejest ugrott az ágyába. Onnan nézett álmosan az anyukájára, és könyörgős mogyorószemeivel azt pislogta: – Drága anyukám, légyszi, tedd már el a ruháimat, mert én moccani se tudok. Egyszóval Zsófi bármenyire is szeretetre méltó, eleven kislány volt, mégiscsak trehány kis piszokként viselkedett esténként. Anya pedig estéről-estére sóhajtva szedte össze fáradtan is Zsófi ruhácskáit. Ilyenkor az apró zoknik is fellélegeztek, mert vagy összepárosítva mentek vissza nyájtestvéreikhez a fiókba, vagy a szennyes tartó biztonságos melegébe kerültek. Ugyanígy örvendeztek Zsófi apukájának a zoknijai is, mert képzeld, apa is olyan fáradt volt esténként, hogy csak ledobta a ruháit, és ugyanolyan könyörgő mogyorószemekkel nézett anyára, ahogy Zsófi. És így ment ez nap mint nap, míg egy este anya is olyan fáradtan szédelgett az álmosságtól, hogy nemhogy a földre dobott zoknikat nem volt ereje összeszedni, de még a jóéjt puszit is Zsófi orrára nyomta az arca helyett. Gyorsan bebújt apa mellé az ágyba, és már aludt is mélyen.  Az eldobott ruhák szomorúan hevertek a földön, de azért gyűrötten is egymáshoz bújtak és elszenderedtek. Zsófi és apa zoknijait azonban elkerülte az álom. Dermedten várták, mit hoz az éjszaka, és a fiókból izgatottan hallgatóztak kifelé zoknitestvéreik is, mert tudták, mi következik. Tudták, hogy hamarosan útra kel Kumándó, a zoknivadász. Sokáig nem történt semmi. Aztán a konyhai falióra elütötte az éjfélt, és a zoknik erősödő szimatolásra lettek figyelmesek. Közeledett valami furcsa, torokból kieresztett hang:             – Kumán-kumán, dó! Kumán-kumán, dó! – aztán hirtelen örömkurjantás hallatszott, valahogy így – Kumán! Kumán! – amit azonban elkeseredett kiáltás szakított meg – Dó! Dó! Kumán! Dó! Ó! Ó! Ó! – és a panaszos hang morgásba és dühös kopogásba csapott át, mintha valami hegyes tárgy ütögetné a parkettát. – Kumándó döfködi ezüst lándzsájával kint rekedt testvéreinket – oktatták az idősebb zoknik a kicsiket a fiókok mélyén, és még szorosabban bújtak egymáshoz, mert odakint felvisítottak a megszurkált zoknik. De a fonálhangon kiadott zoknivisítást csak az hallja meg, aki figyeli a zoknik népét. Zsófi, az apukája, és az anyukája azonban csak fújtattak álmukban, mint a mormota. Azt sem hallották, mikor a lándzsakopogást felváltotta valami csoszogás és surrogás, majd a torokhangú szimatolás elvonult visítozó zoknizsákmányával. Csak a zoknik népe tudta, hogy ezzel vége mindennek: Kumándó menthetetlenül magával hurcolta a felelőtlen Zsófi és apa zokniját. De nem tehettek ellene semmit, csak feküdtek és hálát adtak magukban, hogy ők legalább biztonságban vannak a fiókban. Újra csend borult a lakásra, és a falióra is ketyegett tovább, mintha semmi sem történt volna. Kumándó aznap éjjel sikerrel járt, lett is másnap nagy meglepetés Zsófiéknál.