Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással és sok mindenről elbeszélgettek. – Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek. – Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől, meg a gólyáktól! Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól. – Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan s már suhant is a mezők felé. – Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske. Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához, vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre. – Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb. Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt s elmesélte, milyen messziről jött s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény. – Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak s a gólya hiába keres engem. Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalni: – Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá. Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami: – Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva. Szellőcske megsimogatta a kéményt és tovább repült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa. Odaköszönt hát az ereszaljának. – Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle. – Találd ki. – Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy? – Azt én! – Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök. – Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged. Szomorú lett erre az ereszalja. – Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no! Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve. – Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja. – Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is. – Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan. Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon. – Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk. Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott s aztán együtt szállt véle hazafelé. Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek s többet mosolyogtak az emberek is.   Forrás: Zelk Zoltán: A furfangos szaka