A madárnép ázva-fázva kesergett: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak: – Csip-csip! A mag mind ott maradt, új tavaszig a hó alatt. Zsuzska kiszólt: – Gyertek ide! Napraforgó reggelire! Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak; kapott enni a madárhad. Délben is szólt: – Van elég napraforgó ebéd! Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak; lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén egy szem maradt. – Kinek adjam, kis madarak? – Ne adj engem senkinek se, ültess el a kiskertedbe! – mondta volna talán tovább kis magocska, de a liccs-poccs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve. – Mi újság van? – tátogott, s kiejtett a csöpp magot. De akkor már azt sem bánta, tavaszt érzett a határba. Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. Mikor a mag a földre esett, nyújtózkodott egy keveset,. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, puffadozott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett. Zsuzska mérte, méricsgélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőtőn nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok. Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta. Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóba, fagyba, jó lesz majd a hideg télbe, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árvamadár-eledelnek.