A Szegény Dzsoni és Árnika című Lázár Ervin-kötetet újraillusztrálta. A könyv korábban Réber László rajzaival jelent meg. Hogyan látott neki a munkához? Érzett valamilyen felelősséget, hogy Réber után nagyon mást, eredetit kell létrehoznia? Könnyen ment? A feladat nem volt könnyű. Nagy súly, amikor az egyik legjelentősebb, számomra is emblematikus grafikus után kell újragondolni egy mese képi világát. Réber rajzain felnőtt egy generáció. Számomra is szétválaszthatatlan volt a képi világa Lázár Ervin meséitől. Igyekeztem elengedni magamtól Réber László karaktereit, rajzi humorát, hogy rátaláljak magamban Szegény Dzsonira és Árnikára. Gyerekkoromban rengeteget hallgattam ezt a történetet. Megpróbáltam a 9-10 éves önmagam szemével és szívével hozzálátni a munkához. És ez a gyönyörű történet visszarepített a gyerekkoromba, és onnantól már könnyen ment a rajzolás. Nagyon színesek, vidámak, életet sugárzóak az illusztrációi. Akkor is törekszik erre, amikor rosszkedvű, vagy olyan pillanatokban hozzá sem lát a munkához? A rajzok visszaadják valamelyest a készítőjük lelkiállapotát?  Szerintem igen, a rajzok tükrözik a pillanatot és azokat az érzéseket, amiket abban a pillanatban átél az ember. Egy rajzon többnyire látszik, hogy alkotója jó kedvében készítette-e, vagy épp unta a munkát. Azonban, amikor az ember gyerekeknek illusztrál, nem kényszerítheti rá a gyerekekre a saját szomorúságát. Ha a szöveg szomorú, akkor persze fontos, hogy az illusztráció is közvetítse ezt az érzést. Ha vidám, akkor pedig a jókedvet. Mindig igyekszem a szövegből kiindulni. Szerintem a rajzolás egyébként gyógyír mindenfajta rosszkedv ellen. Az ember kirajzolja magából a szomorúságot, és ugyanakkor berajzolja magába a vidámságot. Ha rosszkedvű is vagyok, a rajzolás kibillent a hullámvölgyből, felvidít. Egy-egy rajzban az ember újjászületik. Visszatérve Lackfi Jánoshoz, több könyvét Ön illusztrálta. Hogyan találtak egymásra? János felesége látta meg a munkáimat egy kiállításon. Ő ajánlotta, hogy én illusztráljam a Kövér Lajos színre lép című könyvet. Azóta is hálás vagyok neki ezért a tanácsért. Nagyon szeretek Jánossal együtt dolgozni. Mi okozhatja a legnagyobb kihívást egy illusztrátor számára? Tudna példát mondani a saját életéből? Minden feladat megoldható. A legnagyobb kihívás talán az, hogy az ember ne ragadjon le a sablonoknál, s találja meg az új karaktereket. Ön szerint fontos, hogy az illusztrációk egy gyerekkönyvnél a gyerekeken túl nyissanak a felnőttek felé is, hogy a szülőket is „megszólítsák”? A gyerekek ugyanúgy élvezik Giottó festményeit, mint ahogy a szüleik élvezhetnek egy igényes, szép, jó gyerekkönyvet. Egy jó rajz bárkit “megszólithat”, kicsit és nagyot egyaránt. Minden felnőtt magában rejti az egykori gyermeket, aki volt, és az a gyermek mindig örül, ha hozzá is szólnak, rá is emlékeznek. Egy jó illusztráció szól a felnőttekhez is. A klasszikus vagy a kortárs, esetleg a külföldi illusztrációkból, megjelenő munkákból tanul a legtöbbet?  Az ember mindenből tanul. Egy fa az erdőben ugyanúgy ráébresztheti valamire, mint egy vízköpő egy templom tornyán, egy kódex iniciáléja, vagy egy véletlenül kézbe akadt mesekönyv, egy villamoson utazó asszony, vagy egy koncert. Az elkövetkező időszakban milyen munkák várnak Önre, mik a tervei?  Egy nagyon izgalmas tankönyvön dolgozom pár hónapja, és egy katalán barátom meséjét  készülök illusztrálni. Mindkettő nagyon lelkesít. Az elmúlt időszakból tudna olyan gyerekkönyvet ajánlani, amit szívesen forgat és mind a történettel, mind pedig az illusztrációval elégedett?  A Gianni Rodari: La promenade d’un distrait című könyvet ajánlanám, az illusztrátor: Beatrice Alemagna. Már 10 éve megjelent, de gyönyörű, megható történet, zseniális rajzokkal. Forrás: uveghegy.hu