A színeknek és képeknek egyébként is szokatlanul nagy teret enged a Móra iadó kötete, hiszen arányaiban az oldalak mintegy kétharmadát Molnár Jacqueline kompozíciói uralják. Mindez a szokásostól eltérő olvasási metódust igényel a befogadótól, minthogy feltételezi hogy a nyelvi bűvészkedésben, abszurd humorban gazdag szöveget (ahogy a verseket) újra olvassa, ízlelgeti, miközben elidőz a hozzájuk lazán kapcsolódó képeken, kiélvezve a szavak és képek társításából születő különös ízkombinációkat.   Kevés olyan jól együttműködő szerző-illusztrátor párosa van a kortárs gyermekirodalomnak, mint Lackfi János és Molnár Jacqueline, akinek varázslatosan sokszínű kollázsai hasonló fesztelen játékossággal rendeződnek mesebeli lényekké, ahogy az író szózsonglőrködik, képtelenül valóságos mesevilágában. Molnár Jacqueline ezúttal inkább a szövegek lerögzítésében mint eloldásában segít, konkrét lényekké formálva a két zabolátlan író titán extrém mesemutatványait.   Jó példája ennek Ijjas Tamás meséje, aminek főhőse egy szúnyog, aki „barbár berkekben borongó, borbarát berberek vérebeinek vérereibe szúrt”, és akit épp olyan rutinos természetességgel kelt életre a grafikus, mint a szóról szóra a mese többi részét: a varázslatos textúrákból szőtt dzsungelt, benne a bennszülöttel, előtte pedig a csípős ellenségtől kissé megrémült vérebbel.   A tetszetősen modernista illusztrációk ügyesen megzabolázzák tehát a szertelenkedően csapongó, szemtelenül nonkonformista meséket, amelyek képeskönyvként immár valóban minden korosztály számára élvezetes kalandozást nyújtanak a szabad művészetekben.   Részletek a könyvből:   A világ legrövidebb meséje egy aranyos kismackóról szól, akinek puha bundája volt, mintha plüssállat lenne, és minden kisgyerek azért ácsin­gózott, hogy hozzábújhasson, és minden meseíró azért nyafogott, hogy róla írhasson mesét, de aztán a kis bocs megnőtt, hatalmas, büdös és fé­lelmetes medve lett belőle, és folyvást búslakodott, mert már egy cseppet se látszott cukinak, a kisgyerekek féltek tőle, és a meseírók is fejvesztve menekültek előle, ha meglátták, ááá, segítsééég, itt jön!       Nem is, mert a világ legrövidebb meséje egy nyuszifülről szól, ami min­dent hallott, csak sajnos nem volt hozzá nyúl.     Nem is, a világ legrövidebb meséje arról szól, hogy a királylánynak volt egy békája, és hiába jöttek a daliásnál daliásabb királyfiak, hogy megkérjék a kezét, a lábát, a füle tövét meg a haját, rájuk se hederített, inkább álltó nap azt a békát csókolgatta, mintha megzakkant volna, és addig csókolgatta, míg a béka gyönyörű szép királyfivá nem változott, maga a királylány meg gyönyörű szép békává, úgyhogy aztán a királyfi csókolgatta a békát éjt nappallá téve, míg az vissza nem változott, de akkor meg belőle lett megint béka, lehetett csókolgatni, és így ment ez a végtelenségig, sose sikerült egyszerre emberré vagy legalább egyszerre békává változni szegényeknek.   Nem is, egy bibircsókról szól, ami tévedésből a legkisebb és legszebb királylányra került, ahelyett hogy a vasorrú bába arcát csúfította volna, így csak egyetlen szabólegény maradt az udvarban tolongó ezer meg ezer kérőből, mert szerinte épp ettől a szőrös, rusnya bibircsóktól lett a királylány a legszebbnél is szebb.     Nem is, a világ legrövidebb meséje arról szól, hogy volt egy gonosz boszorka, és így vicsorított, meg úgy düllesztette a púpját, meg amúgy kancsalította a vérbe borult szemgolyóit, de hiába, mert azt kellett látnia, hogy még a legutolsó házmester vagy zöldséges vagy politikus vagy popsztár vagy szomszéd néni is gonoszabb nála, ezért megpukkadt mérgében.         Nem is, egy egérről szól, aki azt álmodta, hogy palacsinta a lepedője, tej­színhab a dunyhája és sajt a párnája, de amikor bement a házba, hogy valóra váltsa az álmát, sajnálatos módon összetalálkozott a macskával.