Szegedi Katalin (6) "Hiszen szó szerint a poklot is megjárjuk ebben a mesében…" - Interjú
2017.02.23. 12:07
Szegedi Katalint nem kell bemutatnunk, kollázsos, finom és gyönyörű technikájú képeit, légies figuráit mindenki messziről felismeri.
Ahogy a Mindentvarró tű könyvbemutatóján is mondta valaki a közönség soraiból: már a vékony gerincéről is tudja, ha Szegedi Katalin könyvét látja a polcon. Ennél frappánsabb bókot talán még nem is hallottam, és én is csak csatlakozni tudok az állításhoz. Szegedi Katalinnal beszélgettünk... (az interjú 2010-ben készült)
-
Mint rengeteget dolgozó és az egyik legelismertebb magyar illusztrátor, hogyan kerültél egy olyan romantikus mesébe, hogy egyszer csak egy első könyves szerző megkeres és Te illusztrálod a könyvét? Ebben van valami nagyon helyes és szívderítő érzés, hogy bizony vannak még a valóságban is mesés elemek...
|
Azért azt fontos leszögezni, hogy G. Szász Ilona bár valóban elsőkönyves, de korántsem kezdő szerző! Az irodalomba sem most kóstolt bele, egyrészt a Szabó Ervin Könyvtár kőbányai részlegének vezető könyvtárosa, másrészt régóta bábszínházi dramaturgként dolgozik. Ettől függetlenül egy röpke találkozástól eltekintve én nem ismertem őt korábban. Az általad említett "romantikus mese" innentől kezdődik: Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy egyszer csak felkeresett e-mailben, hogy lennék-e az illusztrátor-párja az Aranyvackor pályázaton, és rögvest el is küldte a meséjét, hozzátéve, hogy a mese írásakor a képeim lebegtek a szeme előtt.
Kíváncsi lettem, azonnal el is olvastam. És kész, beleszerettem. A Vackort nem tudtam elvállalni, mert akkor már nagyon kevés idő volt rá, de azt mondtam, hogy ha egyszer könyv lenne belőle, szívesen lennék az illusztrátora. Ez sokkal hamarabb bekövetkezett, mint reméltük: a General Press különdíját elnyerte Ilona meséje, és engem kértek fel az illusztrációk elkészítésére.
-
A könyvfesztiválos könyvbemutatón többször elhangzott a könyvvel kapcsolatban a nosztalgikus jelző. Milyen elemekkel érted ezt el?
A szerző az első sorokkal határozottan belehelyezte a történetet egy adott korba, mégpedig nagyjából a huszadik század első felébe. Tehát a szöveg is nosztalgikus bizonyos értelemben, amihez nekem alkalmazkodnom kell. Amikor elolvastam a mese első sorait, azonnal tudtam, hogy én ezt csakis régi fotókkal szeretném illusztrálni, mert az illik legjobban a szöveg stílusához.
Ebben a munkában régi fotókat használtam fel. De nem akármilyeneket: családi fotókat. Nekem ugyanis borzasztó fontos, hogy amihez nyúlok, ahhoz legyen valami személyes kötődésem. Így büszkén mondhatom, hogy Málika varrókisasszony a képeimen nem más, mint anyai nagymamám, aki egy gyönyörű asszony volt. Ráadásul nagyon szoros kapcsolat volt köztünk az én születésemtől kezdve az ő haláláig. Ilyen értelemben egyfajta emléket állítok neki ebben a könyvben. De mások is felbukkannak a családi albumból, például anyukám kiskori képe, vagy éppen az enyém: én vagyok az egyik képen a vásott kisgyerek, akibe belebújik az ördög. Talán mindez válasz a kérdésedre: azt hiszem, nem valami képzeletbeli világba vágyom, még csak nem is vissza a múltba, az viszont nagyon fontos nekem.
-
Mi varázsolt el Ilona meséjében?
Elsősorban a nyelvezete. Nem tudtam (és nem is akartam) ellenállni egy olyan mesének, amely ezekkel a szavakkal kezdődik:
"Valamikor réges-régen, dédanyáink idejében, amikor még a tejesasszonyok, a millimárik, bádogkannákban hordták házhoz a tejet, és a jegesemberek kiáltozása törte meg a kisvárosi hajnalok csendjét, hogy:
Itt a jeges, Megjött a jeges!"
Nagyon szeretem, amikor egy író úgy tud játszani a szavakkal, ahogyan ő. Amellett, hogy a történet szép és megható, a szöveg nem nélkülözi a humort sem.
-
Úgy érzem, extravagánsabbak, merészebbek az utóbbi munkáid, több bennük a stíluskeverés, időnként humorosak, hátborzongatóak és gyönyörűek egyszerre (például a kisgyerek, akinek fülébe bújt az ördög), Te hogyan éled/érzed ezt meg?
Egyetértek veled abban, hogy ez most más. Mert bár pont e munka kapcsán merült föl a "nosztalgikus" jelző, valójában ez a könyv mégis "modernebb", mint az eddigiek – amelyek szerintem inkább voltak nosztalgikusak a szónak abban az értelmében, hogy egy "szebb" világot ábrázolnak. Itt nosztalgikus elemekkel operáltam bár, de az összkép mégsem olyan "bájos", mint ahogy e jelző sejtetné. Hiszen szó szerint a poklot is megjárjuk ebben a mesében….
Az pedig, hogy az utóbbi időben változott a stílusom, azt hiszem, ez természetes. Fontos, hogy mindig változzunk, én eddig is törekedtem erre, csak kisebb léptekkel haladtam….
Ez egy kicsit messzire vezet vissza. Amikor pályakezdő voltam, azaz a kilencvenes évek elején, hirtelen elárasztották a piacot a meghökkentően ízléstelen kiadványok. Ez a rakás rózsaszín aztán évekre meghatározta a közízlést, amiből még ma is nehezen szabadulunk.
Ebben az időben tehát nagyon nehéz lett volna bármi extra dologgal előrukkolni, örültem, hogy a hagyományos rajzaim egyáltalán teret kaptak.
Ma már hálistennek sokkal felszabadultabb ez az egész gyerekkönyves légkör, egy csomó lendületes fiatal kiadó jelent meg az utóbbi időben, így természetesen én is lehetek lazább és vagányabb. De azt gondolom, ez egy fejlődési folyamat. A könyveimmel szerzett tapasztalatok mint lépcsőfokok épülnek egymásra. Nem lehet kihagyni vagy átugrani az egyes fázisokat, mert ha túl nagy az ugrás, akkor az hiteltelen szerintem.
-
Mesélted, hogy a blogodon valaki az új könyvet túl sötétnek és így nem gyerekeknek valónak minősítette. Azt gondolom, brutális sztereotípiák élnek még mindig a gyerekkönyvekkel kapcsolatban (egy gyerekkönyv nem lehet sötét, a témája nem lehet, csak könnyed és vidám), mit gondolsz ezekről általában és a saját könyveddel kapcsolatban?
Általában azt gondolom, hogy ezek a felnőttek által generált sztereotípiák.
Természetesen a mai gyerekeknek is megvannak a maguk félelmei, de egyrészt nagyon magasra emelkedett ez a félelmi ingerküszöb, másrészt minden egyes embernek, gyereknek más és más a félelem tárgya. A legártatlanabb dologtól, akár egy furcsa alakzatú felhőtől is félhet egy kisgyerek, miközben egy általunk félelmetesnek ítélt dologtól esze ágában sincs félni. De hogy a konkrétumoknál maradjunk: a blogomra érkezett hozzászólás természetesen elgondolkodtatott: nem akarom megrémiszteni a gyerekeket! Ezért le akartam tesztelni élőben a reakciót, elvittem hát a képeket egy iskolai beszélgetésre. Jelentem: ahogy kirakosgattam a képeket, hatalmas és őszinte óvációval reagáltak a gyerekek, és senkiben nem okozott megrázkódtatást egyik kép sem…
Emellett pedig azt gondolom, hogy ha az irodalmi műben megjelenik egy negatív szereplő, akkor azt én sem ábrázolhatom cukinak vagy kedvesnek. Aki velejéig gonosz, az bizony az én rajzomon is az. Ilyenkor valami kis humorral igyekszem visszabillenteni a figura esetlegesen félelmetesnek tűnő karakterét. És bár egy könyvben esetleg szerepelhet egy-egy ilyen "sötétebb" hangulatú kép, a következő oldalakon azonban feloldjuk mindezt szövegben és képben egyaránt. Fontosnak tartom a kontrasztot is ábrázolni, mert ha minden egyformán szép és harmonikus, akkor a szép és harmonikus sem tűnik annyira annak.
-
Milyen technikákkal dolgozol az új könyvben? A kollázs maradt és mint mondtad, régi fotókat használtál fel, hogyan történik mindez, ha szabad egy kicsit belesni a kulisszatitkokba...
Igen, a kollázs maradt, de egyrészt visszafogottabban jelenik meg a képeken, másrészt itt inkább a fotómontázson van a hangsúly, hiszen, ahogy említettem, családi fényképeket használtam az egyes karakterek megszemélyesítéséhez. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy szétcincáltam a fotóalbumot, szó sincs róla. A képeket beszkenneltem, kinyomtattam, kivágtam, és úgy ragasztottam föl a képre. A fotókból csak az arcokat használtam fel, a figurák testét, mozdulatait már én alakítottam ki a szituációnak megfelelően.
A szereplőket aztán igazi textilekkel öltöztettem fel, az egyik figura pl. egy ócska zokniból kapta a ruháját. A háttereket vagy simán megfestettem, vagy több esetben szintén fotókból vannak barkácsolva: a varrószalonhoz például telepakoltam a régi Singer varrógépünket egy csomó apró kacattal, és lefényképeztem. Ez a fotó adta az alapot, amelyre aztán még pici, valós tárgyakat ragasztgattam, így érdekes hatást nyújt a fotó kétdimenziós valósága a ráragasztott tárgyakkal, amelyek még valóságosabbak. Aztán persze ez is sík felületté alakul a nyomtatott könyvben, mégis jól érzékelhető a hozzáadott tárgyak plasztikussága….
-
Ami nem technikai kérdés, de tudom, hogy sokakat nagyon izgat, hogy hogyan ülsz le dolgozni, mennyi idő jut pihenésre, és hogyan tudod megosztani magadat a feladatok és a családi élet között?
Reggelente, amikor elmegy a fiam az iskolába, utána leülök magam is dolgozni. Délután, amikor hazajön, együtt tanulunk, aztán főzés, családi vacsora, mosogatás, ilyesmi, tehát a közötte lévő időt kell hasznosan eltölteni, ami nem mindig elég. Így sajnos éjszaka is muszáj sokszor dolgozni, pedig már nehezen bírom az éjszakai műszakot.
Pihenésképpen szeretek biciklizni, kertészkedni, és nagyon szeretek főzni. Ez olyan alkotómunka, ami mellett tudok gondolkodni. De a legeslegjobb kikapcsolódás számomra valami nagyon durván kemény fizikai munka. Ásás, fahordás, talicskázás, pincepakolás egész álló nap, amikor annyira elfáradok, hogy este hullaként zuhanok az ágyba, és jólesően fáj minden tagom…. Akkor tuti, hogy nem kattog az agyam még éjjel háromig az el nem végzett teendőkön….
-
Melyik külföldi szerzőhöz kapcsolnád magad, kit érzel magadhoz legközelebbinek?
Hát ez nehéz kérdés. Valószínűleg nem ismerem eléggé a világ gyermekirodalmának szerzőit, ezért nem tudok kiemelni egyetlen szerzőt, akit magamhoz igazán közelállónak éreznék. Néhány név, akiket szeretek: Andersen, Oscar Wilde, Hauff, Pavel Bazsov… Ezek még gyerekkori szerelmek, melyek elkísértek felnőtt koromig.
Forrás: pagony.hu
|
|