Bucka autó volt, mindene gömbölyű, orra, csomagtartója, búbja, mindene. Ez a jajjte autó valamikor nagyon piros volt és nagyon gyorsan jött-ment, így pirosan. Ám ez a valamikor nagyon régen volt, most ha nézted, azt láthattad: csak kicsit piros, nem nagyon, s ha jobban megnézted, azt láthattad: kicsit zöld is, ott, ahol már a kicsit piros lekopott róla. Már nem jön, nem megy gyorsan, csak áll, mert öreg. Az autók, ha öregek lesznek, mindig megkeresnek egy utcalámpát és alája állnak. Beállnak az utcalámpa alá, és várják, hogy jöjjön az éjszaka. Ez az öreg jajjte autó is, itt a Fellegvár utcájában, megkeresett egy utcalámpát, alája állt, s ha megrezzentette magát éjszakánként a sötétség – engedve, hogy az utcalámpa fénye nagyra nőjön – csak nézett-nézett vaskarikás szemeivel, fölfele. Azt látta, hogy a fényben verdesni kezdenek ezüstjei a lepkeszárnyaknak, az utcalámpa egy varázspálca lett, a fényében repdeső éjjelilepkék pedig szikrái a varázspálcának. Ezt látni állt az öreg jajjte autó az utcalámpa alá. Ezt láttam én is.