Az iyouwe Share the World elnevezésű, 2008-ban létrejött nemzetközi kezdeményezésnek is Marianne Poncelet volt az egyik főszervezője. A interaktív művészeti programokat tartalmazó projekt célja az volt, hogy közös meséléssel összekapcsolja a világ különböző kultúráit. A mesék legalapvetőbb motívumai ugyanis mindenhol hasonlóak, csak a belőlük felépülő történetek különbözőek attól függően, hogy a világ mely részén jöttek létre.   A Csodafában is olyan alapszimbólumokkal találkozunk, mint a kert, a fa vagy a madarak. A kert a bekerített, saját természet, azaz a lélek jelképe; a fa többek között az élet, újjászületés, vitalitás jelentését hordozza magában, sokszor az alvilág, a földi lét és a túlvilág három tartománya kapcsolódik össze a gyökér-törzs-lomb hármasában. A madarak pedig az égi, szellemi szféra hírnökei, szárnyalásuk az anyagi kötöttségektől való elrugaszkodásra, a transzcendenssel való kapcsolódás lehetőségére utal. Poncelet meséjének főhőse egy kertész, aki egész életét egyetlen fának szenteli, nevezetesen a csodafának. Takács Mari kiváló illusztrációi szervesen kapcsolódnak a történethez, nem csupán ábrázolják a szöveget, hanem finom, értő módon továbbgondolják, kiegészítik azt. A kertész az első oldalon például nem ábrázolja vagy bemutatja az odaadást, hanem ő maga az, egész arckifejezése ezt árasztja, ölelő mozdulatából is a féltés, a szeretet árad. Viszont a méretek és az elhelyezés már itt utal a későbbi konfliktusra: a kertész túlnő a fán, uralni akarja.   A második oldalon megismerhetjük a csodás fát, kiderül,hogy lombja zenét áraszt: „Koronája zengett a csiviteléstől, levelei közt pillangók repdestek, törzse körül pedig gyerekek szaladgáltak.” Ez a zene az élet zenéje, a természet lüktetése. Orbán György remekül – gyerekek számára is érthető módon – tolmácsolja ezt a szimfonikus zenekar segítségével. A hárfa és a harangjáték zengése-bongása egyszerre ünnepélyes, grandiózus és örömteli. A fák ágaira felcsimpaszkodó gyerekek még ösztönösen közel vannak a természethez, értik (érzik) a fa zenéjét. Az önfeledt játék szabadsága analóg ezzel a zenével, abban is az élet spontán öröme tükröződik. A fa is odaadó, védelmező, akárcsak a kertész, de ő nem akar semmit kizárólagosan birtokolni, zenéje mindenkié, aki hallja. A fa mintha a zenén keresztül fejezné ki szeretetét a madarak, lepkék, a gyerekek, minden élő iránt.   A kertész süketté válik a zenére, mert az indulatok (önzés, irigység) hatalmukba kerítik. A koldus-álruhába bújt tolvaj görbe tükörként ráébreszti a kertészt arra, hogy hibázott, de egy pillanatra úgy tűnik, hogy már későn, félő, hogy a gonosz győzedelmeskedik. Takács Mari ismét kitűnően mutatja be a tolvaj sunyi, behízelgő, sosem egyenes alakját. A sejtelmes figura arcából nem sokat látunk, csak a gesztusai és egészen apró jelek (szájában virág) utalnak arra, hogy gyanakodnunk kell. Na és persze a ferde fejtartás, ami viszont egyből szembeszökő, és nagyon árulkodó, és ami lefelé fordítva később visszaköszön a fa gyökerét rágó féreg formájában.   Zseniális a kertész szégyenéről szóló szövegrész melletti kép is, ahol a főszereplő felülnézetből látható, összezsugorodva, leszegett fejjel, magába roskadva. Persze a mesék nem hagyhatják elveszni a főhőst, főleg nem akkor, ha egy csodafa a tét. A kertész saját belső küzdelmét megnyerte ugyan, de a természet erői is kellenek ahhoz, hogy a rend újra helyreálljon. Lepkék, hangyák, darazsak, hernyók, madarak győzik le valójában a tolvajt, ők mentik meg a csodafát a kivágástól.   A győzelem után, a történet csúcspontján a fa – akinek zenéjét a kertész nem értette (szemben a gyerekekkel), később már nem is hallotta – megszólal. Kivételes alkalom ez, egyszeri és megismételhetetlen – emberi nyelven mondja el, amit a zenéje egyébként esszenciálisan magába foglal. A szeretetről beszél, majd összekapcsolja azt a zenével: „A muzsika mindenkihez szól, szabadon árad. Ez a természete.”   Helyreáll tehát a harmónia, a természet rendje, az utolsó képeken a gyümölcsöt hozó csodafát láthatjuk, immár több másik fa társaságában. „Még ma is hallani a muzsikáját, bár nehéz eldönteni, honnan is szól a zene.” Poncelet a mese végén kitágítja a horizontot, a csodafa zenéje a fák, vagyis a természet, a világ zenéjévé válik.   A mese után a szimfonikus zenekar felépítését mutatja be Takács Mari illusztrációja, legvégül pedig Molnár Szabolcs zenekritikus néhány gondolatát olvashatjuk a mese megzenésítéséről. A CD-n is található egy, a zenei darabot magyarázó, értelmező rész, amely kellőképpen egyszerűen, de mégis élvezhetően vezeti be a kiskorú közönséget a zene nyelvének megfejtéséhez szükséges ismeretekbe.   A kiadvány tehát igazán komplex élményt kínál akár az egész családnak. Egyfelől a történetet egészen magas színvonalon illusztráló képek, másrészt a nagyszerű zenei feldolgozás, végül pedig az ebbe szervesen beépülő hangosmese – vagyis Mácsai Pál narrációja a biztosíték arra, hogy Poncelet meséjének bölcsessége, akárcsak egy csodafa-csemete, a gyerekek lelkében elültetődjék. (Csimota Kiadó, 2007) Boczán Bea Forrás: Meseutca, 2011. október 03.