Aztán volt egy föld, olyan, amilyenek a földek, meleg, avagy hideg, kavicsos vagy omlós; lapos, netán dimbes-dombos, dombos-dimbes. Voltak ők, ketten, két messzi. Egész életükben – mondanom sem kell, már nagyon régóta éltek – arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, nos, arra vágytak, hogy megfoghassák egymás kezét. Csak épp annyi időre bár, míg a szemhéj le-, aztán felrebben: egy szempillantásnyira. Nyújtotta fáit a föld fölfele, menesztette az égnek, hadonásztak a lábujjhegyre álló fák, de nem érték el az eget. Küldte a tűzoltókat is a föld, hatalmas létráikon, küldte már a kéményei szélén billegő kéményseprőket is, kik közel járnak az ég széléhez. A gólyalábon bukdácsoló cirkuszistákat, azokat is kérte, bárcsak elérnék a magasban laposkodó eget. Bizony, mindhiába. A fák csak nyaldosták a felhők alját, a tűzoltók összegabalyították létráikat a cirkuszisták gólyalábaival. Lett is nagy kalajmesz, kuszaság. A kéményseprők csak kuporogtak a kémény szélén, szemükbe húzva kormos sipkáikat, restellkedve, hogy hát ők, a karikába menő keféikkel, nohiszen, hogy is érhetnének a magas éghez, bármennyire is ők azok, kik közel járnak az éghez. Ekkor az ég is, föld is elfáradt a nagy kézkeresésben, a nagy vágyakozásban, hogy bár szempillantásnyi időre megérintsék egymást, és éltek tovább. A föld tett-vett, mindenei között. Az ég mosásba kezdett, hétvégi nagymosáshoz gyűjtötte be dudoros felhőit. Begyömöszölte őket egy nagy keverített kádba, majd fújtatott, vacskolt, csepcselt, aztán jól kicsavarta őket, s fölcsiptette a még csepegő felhőket a szivárványra. Hullott az ég cseppje, csöpörögve, le, le a földhöz. Mikor egymáshoz értek, az ég és a föld, az ég cseppjén keresztül, amit magába szívott a föld, csend lett, nagy álló csend. Hallgatott minden, és megnőtt a boldogság.

Vissza a foglalkozáshoz>