A mátyásmadár ugyanis mindent nagyon gyorsan megtanult, amit a manók az erdő népének tanítottak. S nem csupán a saját mesterségét tanulta meg, hanem a másokét is. Figyelte a manókat, ahogy azok a többi madarakat, állatokat tanítgatták, mindegyiket a maga dolgára, s mert okos volt és hamar tanult, megtanult olyasmit is, ami nem volt szükséges. Megtanult fészket építeni, éppen olyan szépet, ha nem szebbet, mint a vércse. Mogyorót törni, akárcsak a mókus. Makkot keresni, mint a vaddisznó. Az ölyvtől eltanulta az egerészést, a seregélyektől a kukac-fogást, a vízirigótól a halászást. Mikor pedig a tündérkék fütyülni tanították a madarakat, a mátyás is megtanult mindegyiknek a nótájából valamit. Fütyölt, ha akart, mint a rigó, csacsogott, mint a seregély, és vijjogott, mint a vércse. Ilyen okos és tanulékony madár volt ám a mátyás.

Mindez még nem lett volna baj. A baj abból származott, hogy szorgalmas is volt, meg élelmes is. Hamarabb meglelte a mogyorót, mint a mókus. Hamarabb meglelte a makkot, mint a vaddisznó. A rigó elől elette a legérettebb bogyókat, és ha este a seregélyek fecsegéséből megtudta, hogy valahol jó kukacos helyre bukkantak: hajnalhasadtával ott volt már, megelőzve a rest seregélyeket, és a legkövérebb pondrókat ő falta fel.

Ezért aztán rendre megharagudtak reá valamennyien. Először a mókus ment el panaszkodni az Angyalok Tisztására.

– El kell tiltani a mátyást attól, hogy mogyorót egyék – követelte –, minden mogyorót hamarabb meglel, mint én!

De az Erdő Jó Angyala ezt felelte a panaszra:

– Légy fürgébb, mint ő, és akkor te találod meg a mogyorókat!

Másodiknak a rigó ment el panaszkodni.

– El kell tiltani a mátyást attól, hogy bogyót egyék! A legjobb bogyókat eleszi előlem!

– Légy szemesebb, mint ő – felelte az Erdő Jó Angyala –, és akkor te leled meg a legjobb bogyókat!

– El kell tiltani a mátyást attól, hogy pondrót reggelizzen! – kívánták a seregélyek. – Mire reggel kimegyünk a földekre, ő már ott van, és a legkövérebbeket összeszedte!

– Keljetek föl korábban – felelte az Angyal.

Rendre aztán panaszra ment a vaddisznó a makk miatt, a vízirigó a kishalak és békaporontyok miatt, a vércse az egerek miatt, de az Erdő Jó és Bölcs Angyala elküldte valamennyit azzal, hogy legyenek ügyesebbek és életrevalóbbak, mint a mátyás.

Mivel azonban a seregélyek restek voltak arra, hogy korábban keljenek, a rigó vaksi volt, a mókus pedig mogyorókeresés helyett inkább játszani szeretett, elébb mindnyájan irigyelni, majd pedig gyűlölni kezdték a mátyást, mert korábban kelt, szemesebb volt és szorgalmasabb. Mert neki voltak a legszebb kék tollai, ő ette meg a legszebb mogyorókat, a legérettebb bogyókat, a legkövérebb kukacokat, mert ő volt köztük a legfürgébb, legvidámabb és a legokosabb.

Egy reggel aztán megtörtént a baj.

Azzal kezdődött, hogy előző este a mókus talált egy nagy, szép mogyorót. Lusta volt ahhoz, hogy hazacipelje, így hát elrejtette egy lapi alá. Másnap reggel a mátyás arra járt, és megtalálta. A mókus követelte, hogy adja vissza a mogyorót, de a mátyás nem adta vissza. Erre aztán a mókus kergetni kezdte a mátyást. Meglátta ezt a vaddisznó, és ő is kergetni kezdte, mert haragudott reá a makk miatt. A mátyás kinevette őket, és fölrepült egy fára.

Ekkor ébredtek föl a lusta seregélyek. Amikor látták, hogy mi történik, ők is nekiestek a mátyásnak. Csatlakozott hozzájuk a rigó is, meg a vércse is, és valamennyien, akik valami miatt irigykedtek a mátyásra. Nekiestek bizony mindannyian, és nemcsak a mókus mogyoróját vették el tőle, nemcsak szép és irigylésre méltó kék tollait tépték ki mind egy szálig, de őt magát is addig verték, amíg lezuhant a fáról.

A fa alatt, véletlenül, ott állott az őz. A szelíd, jószívű kis őz, aki megbotránkozva nézte, hogy mit művelnek szegény mátyással a többiek. Mikor látta véresre tépázva leesni a fáról, odament hozzá, és gyorsan elrejtette a fű közé. Még száraz falevelet is kapart reá, hogy ne lelhessék meg.

Már jött is a vaddisznó, csattogó agyarakkal.

– Hol van az a hitvány mátyás? Hadd ropogtassam meg a csontjait!

– Elszaladt arra fölfele – hazudta az őz.

– Miért hagytad elfutni? – mordult rá a vaddisznó, és már indult is fölfelé, hogy megkeresse a szerencsétlen mátyást, és megropogtassa a csontjait szörnyűséges agyaraival.

Jött a menyét.

– Hol az a hitvány mátyás? Hadd szívjam ki a vérét!

– Elszaladt arra lefele – mondta az őz.

– Persze, futni hagytad – dohogott a menyét, és indult is lefele, hogy megkeresse a mátyást, és kiszívja a vérét.

Jött a róka. Szimatolni kezdett.

– Vérszagot érzek, te őz!

– A lábam vérzik – felelte az őz –, megütöttem egy kőben.

– Kényes vagy és előkelő – vicsorgott rá a róka –, nem tartozol közénk, futni hagytad az ellenségünket! Várj csak, majd sor kerül rád is…

Azzal ment tovább, hogy felkutassa a mátyást. A mátyás pedig ott reszketett szegény a száraz levélcsomó alatt, amit rákapart hamarjában a jószívű őz. A szelíd kis őz pedig őrizte, gondozta a sebesült mátyást, míg az rendre felgyógyult megint, ott a fű között.

Közben azonban hírül vitték a manók az Angyalok Tisztására, hogy mi történt az erdőn. Az Erdő Angyala pedig összehívta a seregélyeket, a rigókat, a vércsét, a mókust, a vaddisznót meg a rókát, és megkérdezte tőlük:

– Mit tettetek a mátyással?

Azok pedig valamennyien azt felelték:

– Színét se láttuk a mátyásnak!

Az Erdő Bölcs és Jó Angyala nagyon elszomorodott ezen, és azt mondta:

– Restek vagytok és ügyetlenek. Ahelyett, hogy tanulnátok és igyekeznétek, csak irigykedni tudtok arra, aki szorgalmasabb és ügyesebb nálatok, és irigységetekben gonoszságot cselekedtek. Ennél fogva, hogy megbüntesselek benneteket, olyan varázslatot teszek most, hogy amíg világ a világ, emlékezni fogtok erre a napra!

Azzal belekezdett a varázslatba. És ez már igazán nagy és hatalmas varázslat volt. Egyike a legnagyobb varázslatoknak, amit csak valaha is csináltak ezen a földön.

Mert egyszerre, lám, elkezdtek sárgulni a fákon a levelek! Ami azelőtt még soha nem fordult elő. Sárgultak, lehullottak, és kopaszon maradtak a fák. Szél jött és végigsivított a kopasz fák között. Nagy, hideg fellegeket hozott a hátán, s a fellegekből hullani kezdett a hó. Belepte a földet, a fákat, bokrokat, sziklákat, mindent. Ami még azelőtt soha, soha nem fordult elő: tél lett, valóságos tél. Az első tél a földön.

– Így – mondta az Erdő Angyala, mikor elkészült a nagy varázslattal –, most pedig mehettek és kereshettek magatoknak ennivalót kedvetek szerint, ahol tudtok, s ahogyan tudtok. Most majd megtanultok éhezni és fázni. Hadd ismerjétek meg a fáradtságot és a szenvedést, mert mindeddig bizony nagyon is jó dolgotok volt, s jó dolgotokat nem tudtátok illően megbecsülni. Irigyeltétek mástól a nagyobb bogyót? Most nem lesz több bogyó, se kicsi, se nagy. Irigyeltétek mástól a kövérebb pondrót? Most nem lesz semmiféle pondró. Irigyeltétek mástól a szebb makkot, gömbölyűbb mogyorót? Most majd a hó alól, meg a jég alól kell kiássátok ezeket, ha enni akartok. És ez így lesz ezentúl minden esztendőben, újra meg újra, hogy ne jusson többé időtök irigykedésre és gonoszkodásra. Most pedig pusztuljatok a szemem elől, mindnyájan!

Ezeket mondta az Erdő Jó Angyala ott az Angyalok Tisztásán, mely akkorra már fehér volt egészen a hótól. Az állatok és madarak pedig ijedten széledtek szét a megváltozott erdőben.

A rigók nem találtak bogyót sehol, se kicsit, se nagyot. Nem tehettek mást, minthogy fölkerekedtek ijedten és szomorúan, és elindultak messzire, messzi tengereken túlra, hogy élelmet leljenek maguknak valahol. Kik lusták voltak, gyöngék, vagy élhetetlenek, azok bizony kidőltek hamar, és elpusztultak a hosszú úton. Így jártak a seregélyek is, a vércse is.

A mókusnak nem volt szárnya, hogy elszállhatott volna, mint a madarak, így hát ő nem tehetett egyebet szegény feje, mint hogy kaparta a havat, és kaparta a jeget reggeltő l estig, hogy mogyoróhoz jusson valahogy. Éhes volt, fázott, és a lába is megfájdult a sok kaparástól.

A vaddisznó túrta a havat az orrával, túrta a jeget az orrával, hogy makkhoz jusson. Éhes volt, fázott, és sajgott az orra a hótól meg a jégtől.

A mátyás viszont fölgyógyult hamar. Kinőttek rendre a tollai is, és mert ügyes volt, szorgalmas és életrevaló: újra csak megtalálta a legszebb mogyorókat a hó alatt, s a legszebb makkokat a jég alatt, és a legkövérebb pondrókat a fák kérge alatt. De nem éhezett a jószív ű kis őz sem, mert ő meg jóllakhatott a bokrok rügyeiből, és nem kellett érte se havat kaparjon, se jeget kaparjon.

Tudnod kell még azt is, hogy azóta a mátyásmadár nagyon hűséges barátja ám az őznek. Valahányszor veszedelem közeledik valahol az erdőn, a mátyás azonnal kiabálni kezd, és addig kiabál, addig lármázik, míg minden állat és minden madár el nem rejtőzött a veszedelem elől.

Ezért aztán már nem irigykednek reá a többiek sem, mert hiszen nekik is hasznuk van abból, hogy a mátyás megkiáltja barátjának, az őznek, a veszedelmet. De nem is lenne idejük többé az irigykedésre, mert rövid a nyár, és sokat kell dolgozzanak, hogy összegyűjthessék maguknak a télirevalót.

Bizony, azóta is minden esztendőben eljön újra meg újra a tél, olyan hatalmas nagy varázslatot csinált az Erdő Angyala azon a napon, hogy megbüntesse vele a gonoszságot.

Látod, aranyom, így van ez ám velünk, emberekkel is. Ezért mondtam el neked ezt a mesét. Valahányszor nagy gonoszságot tesznek az emberek, tél jön reánk is, sokesztendős tél, csakhogy mi másképpen nevezzük ezeket az emberi teleket. Nyomorúságnak, szenvedésnek, bajnak, rabságnak… sokféle szavunk van reá, de ugyanazt jelenti mind. Az emberek gonosz dolgokat követtek el, és Isten odaföntről büntetéssel sújtja a világot.

Te azonban, aranyom, légy olyan az emberek között, mint amilyen az őz volt ebben a mesében, és akkor nem kell félned semmitől.