Előszó Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagymama. A Nagymama egy csodálatos házban lakott a Nagypapával és a Dédmamával. Nagy, sárga házuk mögött hatalmas kert húzódott, mely tele volt labdarózsafákkal, jázminbokrokkal és temérdek virággal. Ennek a Nagymamának volt négy unokája. Az unokák minden nyáron nála nyaraltak. Egész nap együtt játszottak a kertben: bújócskáztak a ribizlibokrok között, vagy indiánosdit játszottak a diófák árnyékában. Ha azonban egy-egy nyári zivatar bezavarta őket az udvarról, benn kártyáztak a nagy és hűvös szobákban, vagy ott lábatlankodtak a konyhában. „Mamaka! Mesélj valamit!” – kérlelték az eleven unokák a Nagymamát, aki viszszakérdezett: – „Miről meséljek, csillagaim?” „Hát a mókuskáról! De legyen benne süni is…” És a Nagymama elkezdett mesélni: „Gyönyörű, erdővel borított hegyvidék felé viharfelhő közeledett. Egy vénséges vén fa a viharban kidőlt, és kis lakói, az állatkák új otthon után néztek…” A Nagymama továbbszőtte a mese fonalát, és megszületett a Nagy Fa és lakóinak története. Az unokák szájtátva hallgatták az izgalmas és érdekes, vidám meséket, és várták a folytatást. A nyár során az első mesét követte a második, a harmadik, a negyedik. A szünidő hamar elszaladt, az unokák visszautaztak szüleikhez. A mesefolyam azonban nem akadt el: a Nagymama legépelte őket, ezután levélben érkeztek a mókuskák és sünikék kalandjairól szóló történetek. Így maradtak fenn a Nagy Fa lakóiról szóló mesék.