 Rufusz Rafael bemutatkozik annak, aki nem ismeri. De hát mindenki ismeri. Ezt a legópiros vagy szirénavörös hajat ugyanis nehéz elfelejteni. Nem beszélve Rufusz Rafael viselkedéséről. Az ő zsiványságaira mindenki emlékszik.
Rufusz Rafael ugyanis mostanában sokat rosszalkodik. Na, nem csak úgy riszi-rosszalkodik. Hanem úgy istenigazából, igazi galádságokat elkövetve, ahogyan a nagyfiúk szoktak. Mert azt még el kell mondani, hogy ez a kisfiú időközben nagycsoportos nagyfiú lett. És így hat és fél évesen már bizony gyakran kerül büntetésbe, mert annyit engedetlenkedik.
Persze előfordult olyan is, hogy Rufusz Rafaelnek nem kellett feltalálnia semmilyen galádságot, mert teljesen hagyományos módon rosszalkodott.
Például rombolt. Ahogy már az ősember gyerekei is romboltak, ha rájuk jött a „hoppromboláré”. Ezt az érzést minden gyerek ismeri, nem kell elmagyarázni a szó jelentését.
Hát Rufusz Rafaelnek sem kellett. Jött az érzés, a kézrángatós „hoppromboláré”, és már azonnal tudta is, mit kell tennie: törni-zúzni.
Rufusz Rafael beteg. Már napok óta az ágyat nyomja, és ezért egy kicsit nyugtalan. Minek szépíteni, borzalmas mozoghatnékja támadt.
Ráadásul pont ma lenne a karateversenye, amire nagyon szeretett volna elmenni. Erre ez a fránya betegség keresztbe tesz neki.
A mamája épp a doktor bácsival beszélget kint az előszobában, amikor rátör a „hoppromboláré”. Úgy érzi, a keze kalapáccsá változik, és nincs megállás.
Az ágy körüli könyvek hirtelen a földre kerülnek, az újságok szétszakadnak, a váza dirib-darabokra törik, a szobanövény kiborul.
Természetesen azonnal büntetésbe kerül, ha nem is a teraszra, a hidegbe, de az előszobába ki kell mennie Seprűsráccal.
Ott ül tehát most a padon, jól betakarva, hiszen még beteg, és várja, hogy Seprűsrác meséljen neki. A cirokfiú el is kezdi.
A kalapácsfejűek
„A tengerek mélyén sok különös lény él.
Van olyan hal, amelyik elektromossággal védi magát, van, amelyik hosszú szarvval, és akad olyan is, amelyik kalapácsot növesztett a fejére.
De amíg a többiek védekezésre használták furcsa fegyvereiket, addig a kalapácsfejű cápák csupán romboltak vele.
Amerre jártak, mindenhol porrá zúzott korallmezők, megszaggatott algaerdők és összemorzsolt tengeri sziklák maradtak csak mögöttük.
A tengeri lények rettegtek tőlük, mert ha a kalapácsfejű cápák megjelentek, kedves otthonuk menten csatatérré változott.
Egyszer egy apró bohóchal, aki a tengeri cirkuszban bohóckodott, és a moszatporondon nevettette a vízi lényeket, odaúszott a kalapácsfejű cápák vezéréhez.
Nagy bátorság volt ez, hiszen a kalapácsfejűek hirtelen dühűek voltak, és nem lehetett tudni, mire hogyan reagálnak majd.
A mosolygós szájúra festett bohóchal azt kérdezte a cápavezértől:
– Áruld el nekem, miért romboltok le mindent, ami csak az utatokba kerül?
A kalapácsfejű főnök szeme megvillant a merész kérdés hallatán, de látva a bohóchal vidám arcát, megenyhült. Ezt mondta neki:
– Magam sem értem, hogyan van ez. De egyszer csak elkap egy furcsa erő, egy kínzó érzés, a „hoppromboláré”, és törnöm-zúznom kell. Mint egy belső parancsnak, úgy engedelmeskedem neki.
– Azt mondtad, furcsa erő? Hiszen az erőt lehet jó dologra is használni! Mi lenne, ha egyszer megpróbálnád a hopprombolárét hoppépítérivé változtatni? Segítek benne.
– Hát… – jött a bizonytalan válasz. – Végül is a fejemen lévő kalapáccsal nemcsak rombolni lehet, hanem építeni is.
Hoppépítéri… Hm, nem is hangzik rosszul.
A kis bohóchal onnantól kezdve társául szegődött a nagy cápavezérnek. Mindenhová elkísérte a mély tengeren, és mindenhol azon igyekezett, hogy az óriási cápaerejét jóra használja.
Tanácsokat susogott neki, és viccekkel szórakoztatta az egész cápabandát.
A kalapácsfejű cápák pedig előbb-utóbb azt vették észre, hogy eltűnt lelkükből a hoppromboláré, és helyébe egy sokkal kellemesebb érzés, a hoppépítéri lépett.
Onnantól kezdve, amerre úsztak, mindent újjáépítettek, mindent megszépítettek. A korallmezők letört ágacskáit visszakalapálták, az algaerdők kitört törzseit helyrecövekelték. Az összemorzsolt tengeri sziklák szilánkjait pedig összeragasztották enyvvel, és jól megkalapálták.
Sőt, ha máshol ment tönkre valami a tengerben, azt is megjavították.
A kis bohóchal pedig annyira büszke volt új cápabarátaira, hogy alig fért bele kis testébe a sok büszkeség.
Itt a vége, forr még a vére?”
Seprűsrác elcsendesedik, és babrálni kezd a hajpántjával, aminek felfeslett a széle. Sokáig tekergeti a kibomlott szálakat, amikor végre Rufusz Rafael megszólal:
– Hoppépítéri? De hogyan tudnám én a hopprombolárét átváltoztatni hoppépítérivé? Nekem nincsen bohóchal barátom… – itt ránéz Seprűsrácra, aki a hajpántja madzagját már szinte teljesen lefejtette, és ahogy homlokába lóg a piros fonal, úgy fest, mintha nagy bohócszájat festettek volna neki. – Bár, most hogy így jobban megnézlek, elég nagy bohócnak tűnsz. Leszel ebben a társam és segítőm? Jöhet a hoppépítéri? Először, mondjuk, építsünk porcelántárgyakat, ha már olyan alaposan elintéztem anyuék vázáját. Mit gondolsz?
– Benne vagyok, mármint nem a vázában, hanem az ötletben – höhög Seprűsrác, akinek már teljesen elfogyott a hajpántja, és már csak egy piros gombolyagot tart a kezébe. Aztán még hozzáteszi. – Porcelántárgyakat építeni? Mármint össze akarod ragasztani a váza apró darabjait?
– Valahogy úgy – válaszolja Rufusz Rafael.
– Szóval puzzle-t játszunk. Ragadós puzzle-et. Nagyon menő – nevet egyet Seprűsrác. Aztán még egyet. És még egy utolsó nagyot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
