Élt egyszer egy medve, akinek a szíve csordultig volt szeretettel. Miközben járta az erdőt, minden élőlényt megölelt, ami csak az útjába került. Amerre járt, szeretnyomokat hagyott maga után.   Megölelte azokat az élőlényeket is, amiket a medvék inkább felfalni szoktak. Ha egy pufók nyuszival találkozott, azt is karjaiba kapta, és gyengéden magához szorította.   Nem bánta, ha valaki túl nagy... Túl kicsi... Nagyon büdös... vagy ijesztő, ha ölelésről van szó. De a medve legeslegszívesebben a fákat ölelgette. Olyan fa nem akadt az útjába, ami nem tetszett volna neki.   A nagy fát... A kis fát... Az almafát... A körtefát... A barackfát... A medve mind-mind megölelgette.   Egy napon éppen a hódot és egy fát próbált egyszerre magához ölelni, amikor észrevette, hogy a fák között egy ember közeledik, kezében fejszével. A medve az ember után eredt. Hamarosan az erdő egyik legmagasabb, legöregebb és legszebb fája előtt álltak meg. Az ember nagyon sokáig nézegette a csodaszép fát. A medve már azt hitte, azért, mert ugyanúgy szereti a fákat, mint ő. Ám egyszer csak rémülten látta, hogy az ember a fejszével nekiesik a fa törzsének. Ki akarta vágni.   A medvének életében először elment a kedve az öleléstől. Már majdnem a favágó húsába mélyesztette hatalmas fogait, de visszahőkölt. Rájött, akármilyen dühös, nem tudná széttépni a favágót. Egyszerűen nem lenne rá képes.   A medve nagyot sóhajtott, és úgy döntött, azt teszi, amihez a legjobban ért. Átkarolta és magához szorította a favágót! Ez aztán szokatlan volt! Amikor a medve elengedte a favágót, az eldobta a fejszét, és rohant, ahogy csak bírt, minél messzebbre.   És tudod, hogy ezután mit csinált a medve? Elmosolyodott és megölelte a fát. És a fa máris jobban érezte magát.