A legoroszlánosabb, ami csak létezik a világon. De miért kellene bárkit is egy oroszlánhoz hasonlítani? Egy sörényes hangyászt sörényes hangyászokkal kell összehasonlítani, és akkor már egyáltalán nem is vagyok fura. ” Miután a sörényes hangyász befejezte a morfondírozást, elment a barátjához, a mogyorós peléhez, hogy elmesélje neki, mi foglalkoztatja.
‒ Pele ‒ kezdte ‒, mondd csak, furcsa vagyok én?
A mogyorós pele elgondolkodott, és miközben tanakodott, lassan körbejárta a barátját. Lehajolt hozzá, majd kiegyenesedett, aztán oldalra hajtotta a fejét és ilyeneket mondott közben, hogy „ühüm” meg „aha” meg „vagy úgy”. Végül így szólt:
‒ Igen, egy kicsit. Főleg a hosszú orrod. Igen, főleg az. Az tényleg furcsa.
‒ Á, dehát mégis mihez képest? ‒ kérdezte a hangyász.
‒ Hát ‒ válaszolta a pele ‒, például az enyémhez képest.
A sörényes hangyásznak ezzel egyet kellett értenie, a mogyorós pelének ugyanis tényleg nagyon pici orra volt. Szinte különösen pici. Legalábbis a hangyászéhoz képest.
‒ Á! ‒ mondta a hangyász megint. ‒ És ha egy sörényes hangyászéhoz hasonlítod? Akkor mennyire fura?
‒ Nem ismerek másik sörényes hangyászt ‒ felelte a pele. ‒ De ha ismernék, és összehasonlítanám az orrotokat, valószínűleg akkor is furcsának találnám. Mind a kettőt. Főleg mindkettőt.
A sörényes hangyász ez utóbbit nem egészen értette. Főleg mindkettőt. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó dolog-e, vagy rossz. A jó mellett döntött, de azért mégis kicsit szomorúnak érezte magát. Valahogy csalódottnak.
‒ Szóval egyáltalán nem számít, kihez hasonlítanak engem? ‒ kérdezte.
‒ Nem, nem hinném ‒ válaszolt a pele.
‒ Nem hinnéd?
‒ Nem bizony.
A sörényes hangyász csak most szomorodott el igazán. Nem csak kicsit, hanem olyan nagyon, hogy majdnem elpityeregte magát, és tényleg nem tudta, mitévő legyen.
‒ Hangyász ‒ szólalt meg a pele ‒, ugye, nem lettél szomorú?
Nem, akarta válaszolni a barátja, de a hangja valahogy elvastagodott, és egyáltalán nem úgy hangzott, ahogy szokott.
‒ Hrmpf ‒ hallatszott.
‒ Dehogyisnem, szomorú lettél ‒ állapította meg a pele.
‒ Hát persze, hogy szomorú lettem ‒ szólt a hangyász alig hallhatóan.
‒ Te buta sörényes hangyász! Te aztán tényleg furcsa vagy! ‒ korholta a pele.
‒ Tudom. Éppen most mondtad.
‒ Igen, de főleg most! Pedig örülhetnél annak, hogy fura vagy, hogy van rajtad valami különleges! Nézz rám! Én egyáltalán nem vagyok furcsa. Mi ebben a jó?
‒ Nem jó? ‒ kérdezte a hangyász, és kifújta a hosszú orrát.
‒ Nem, egyáltalán nem ‒ válaszolta a kis rágcsáló. ‒ Szívesen lennék egy kicsit különösebb, ha én dönthetném el.
‒ Miért, nem te döntöd el?
‒ Nem ‒ mondta a pele, és olyan erősen megrázta a fejét, hogy az egészen pici teste beleremegett, a fülétől a bozontos farkáig. ‒ Ez már csak így van. Egyesek furcsák, mások meg nem. A mogyorós pelék nem. A hangyászok viszont igen. Főleg a sörényes hangyászok.
‒ Lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai! ‒ jelentette ki a hangyász, és hirtelen sokkal vidámabbnak látszott.
A mogyorós pele hallgatott.
‒ Éppen azt mondtam, lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai ‒ ismételte meg a hangyász.
‒ Igen, hallottam ‒ mondta a pele.
‒ És mi a véleményed?
‒ Hogy mi a véleményem? ‒ folytatta a pele habozva.
‒ Igen ‒ nógatta a hangyász.
‒ Hát...
‒ Úgy érted, hogy léteznek olyan állatok, amelyek még a sörényes hangyászoknál is furábbak? ‒ tört ki a hangyász.
‒ Igen, elképzelhető ‒ válaszolta a barátja.
A sörényes hangyásznak ekkor támadt az első ötlete.
|