Arra ébredtem, hogy a templom harangja kilencet üt. Kilencet!   – Hogy az a…! – jajdultam fel.    Belebújtam a cipőmbe, és lerohantam a lépcsőn. Öltöznöm nem kellett, mert tegnap véletlenül ruhástul aludtam el. Ajtó kinyit, és már itt sem vagyok! Futás, futás! Úgy szúrt az oldalam, mintha kés állt volna belém, de én csak rohantam. Három perccel később az iskolánál voltam. Megvártam, míg egy kicsit magamhoz térek, mert úgy fújtattam, mint egy őrült. Aztán óvatosan belöktem a kaput. Zárva. Most mit csináljak? Csöngessek be? De akkor be kell mennem az igazgatónőhöz, Boknéhoz a későcéduláért. És annyit mondhatok, hogy abban nem lenne sok köszönet! Van neki ugyanis egy bibircsókja a szemöldökén, hat szőrszállal. De nem szabad egyfolytában azt nézni! És tudod, hogy az milyen nehéz? Mintha elsütnének a füled mellett egy ágyút, és azt mondanák: ne hallgass oda! Amikor felnéztem, láttam, hogy sötét van a termünkben. Várjunk csak… de hiszen az összes terem sötét! És hol vannak a biciklik? Lehet, hogy hétvége van? Nézem az utcát, a házakat… És akkor leesett: nem elkéstem, hanem túl korán jöttem! Nem elaludtam, hanem pont fordítva: matdulale. Fura dolgok tudnak történni az emberrel. A templomtorony nem kilencet ütött, az utolsó kettőt biztos csak álmodtam. Vagy ki tudja, lehet, hogy az utolsó hármat. Ezt jól megcsináltam, most aztán időm, mint a tenger. Kezdésnek körbesétáltam a kihalt iskolaudvaron. – És itt jön Tobias, az iskola egyetlen diákja, aki túlélte az atomkatasztrófát! – motyogtam. – Kár! – hallottam a fejem fölül. Egy fáról jött a hang. Biztos arra gondolt a varjú: mi van?! Mit keres ez itt? – Krumplibogár! – kiáltottam vissza. – Kár! – Ragad a lekvár! Hangosan nevettem a saját viccemen. Ugyanis így kell, ha az ember egyedül van a világon. – Kár! – Csak nézel kukán, varjúkám? A barátom, Sep tényleg jó vicceket tud mondani, csak hát most nincs itt. Nem lenne rossz, ha egy órával korábban jelenne meg a suliban! Még jobb: Danny bá’ is jöhetne egy órával korábban! „Szia, Tobias!” – mondaná. – „Gyere gyorsan, rád férne egy kis korrepetálás történelemből!” Ami nála annyit jelent, hogy együtt olvassuk az Asterixet.  Leültem a padra a fa alá. Olyan uncsi itt, és pisilnem kéne. – Kár! Menjen ez a varjú… Hé, álljunk meg egy pillanatra! Véletlenül kitaláltam egy jó kis rapszöveget! Olyan uncsi itt, és pisilnem kéne, Menjen ez a varjú el a fenébe! Bár itt lenne Winston! Ő is az osztályomba jár, és nagy rapper. A rappert úgy is le lehet írni, hogy repper, Danny bá’ a múltkor adott is érte pontot, amikor azokat a szavakat tanultuk, amik visszafelé is értelmesek. Ezért ő a legjobb tanár a világon! Mindjárt megkötök itt, mint a beton, annyit kell még várni – gondoltam. Azt, hogy kötök, meg lehet fordítani. És azt is, hogy a cápa. Na, nem magát a cápát kell megfordítani, hanem a szót. Visszafele olvasva is ugyanaz vagy legalább értelmes. A repper is, próbáljátok csak ki! Ja tényleg, és az is, hogy Anna. Bárcsak jönne már, és vele Hasna, aki tetszik nekem. Hasna a világon a legszebb lány. Ha tizennyolc éves leszek, össze fogunk házasodni. Sepnek is tetszik, de azt mondja, hogy feleségül vehetem én. Sep már csak ilyen. Hű, minél tovább ülök itt, annál jobban hiányzik mindenki. Még az a nagyszájú Lena is. És igen, egy kicsit még a lefejelős-bivalyerős Fred is. De csak egy egészen picikét! – Kár! Felálltam és felnéztem. A toprongyos kis varjú még mindig ott ült az ágon. Kitártam a karom, és próbáltam úgy tenni, mintha egy fa lennék. Azt reméltem, hogy rám fog szállni. Hát igen, sok mindenben reménykedik az ember. De az én tudományom itt meg is szokott állni. – Én egy fa vagyok! – mondtam mély hangon. A varjú csak nézett és pislogott. – Tok – mondta. – Ja, nem – mondtam gyorsan. – Csak egy fiú vagyok, és Tobiasnak hívnak. És ekkor… leugrott! Nem leszállt, hanem előre tartott lábbal leugrott, mint egy ugródeszkáról. És hopp, már ott is ült a vállamon. Vagy tíz percig meg sem bírtam mozdulni a boldogságtól, meg azért sem, hogy szokjam a helyzetet. Aztán óvatosan odamentem a padhoz. A varjú fészkelődni kezdett, de nem repült el. – Grrrr – hallottam. A gyomra! Éhes! Vagy az enyém volt? Nem kizárt. – Várj egy kicsit! Mindennap a tízórai-projekttel kezdünk – meséltem. – Ilyenkor megehetjük a szendvicsünket. Nekem sosincs tízóraim, de Danny bá’ anyukája mindig csinál nekem rántottás szendvicset. Tudod, hogy az milyen finom? Majd megkapod a felét, oké? – Tok. – Ez azt jelenti, hogy oké-zsoké, erre már rájöttem. – Danny bá’ igazából még csak gyakorlótanár – magyaráztam. – Szóval még ő is iskolába jár, ahol azt tanulja, hogy kell tanárnak lenni. De mivel a tanító nénink terhes lett, őt rakták be helyettesíteni. Érted? Azt hiszem, bólintott, bár így oldalról nehéz volt megállapítani. A templomtorony hetet ütött. Szuper, akkor már csak másfél órát kell várnom, hogy elkezdődjön a suli.   VISSZA A GYERMEKREGÉNYHEZ>>