Klára az ágyában feküdt, és bánatosan nézte a csukott könyvet a kezében. Nem mintha nem tudott volna olvasni, mert igenis tudott, méghozzá egész jól, pedig még nem is járt iskolába. De ő apától szerette volna hallani a mesét. Apa azon ban fáradt volt, és azt mondta, olvasson Klára magának. A kislány nagyot sóhajtva letette a könyvet az éjjeliszekrényre. Néha sajnálta, hogy már tud olvasni, de úgy gondolta, minél hamarabb megtanul, annál hamarabb mehet Afrikába anyához, segíteni a munkájában.     Klára anyukája orvos volt, és egy árvaházban viselte gondját a fekete gyerekeknek. Apa nem ment, mert félt a kígyóktól és a skorpióktól, Klára pedig túl kicsi volt a hosszú úthoz. Erre persze nem emlékezett, csak apa mesélte neki. Mint ahogy azt is, hogy anya és ő már rég elváltak. De ezt csak azelőtt mondta meg, hogy elvette volna Emmát feleségül. Klára akkor egy kicsit haragudott rá – na nem azért, mert ezentúl két anyukája lesz, hiszen ilyesmivel nem dicsekedhet akárki, hanem azért, mert nem is sejtette, hogy a szülei elváltak. – Klárifári, villanyoltás! – bukkant fel egyszer csak apa feje az ajtóban, és már kattintotta is le a lámpát. – Holnap korán kelünk. – Dehogyis, szünet van! – tiltakozott Klára. – Csak neked. Elviszlek nagyapához, aztán rohanok a munkába. De nagyapánál majd alhatsz, ameddig csak bírsz – biztatta apa, aztán odalé- pett Klárához, és adott egy puszit a homlokára. – Álmodj szépeket, hercegnőm! – Te is, apa... – felelte lemondón Klára. Mikor az ajtó becsukódott, úgy befúrta magát a takaró alá, hogy csak az orra hegye lógott ki. Pislantott néhányat, hogy mint a macska, lásson a sötétben is – és akkor... Mindig akkor kezdődött, mikor apa már kiment, így ő persze sosem lát- ta a gyerekszobában lakó mumusokat. A padló nyikordult egyet, és Klára szíve egyre hevesebben vert. Szorongatta a plüssmaciját, és minden erejével próbált ébren maradni. Míg nyitva bírta tartani a szemét, a mumusok nem mertek mutat- kozni. A fülét hegyezte: mintha az ágy alatt mocorogna az egyik! Egyszer, amikor a szeme már majdnem lecsukódott, Klára látta is a mumust. Áttetsző teste volt és négy keze, mindegyiken húsz-húsz ujjal. A másik a szekrényben, a ruhák között lakott, a szeme pirosan világított. Klárának hirtelen úgy tűnt, hogy nyílik a szekrényajtó. Több se kellett – vett egy mély lélegzetet, háromig számolt, és kirohant a szobából. A nappali ajtaja résnyire nyitva állt. Klára bekukkantott a nyíláson. Emma, a nevelőanyja, óriás elefántként, égnek álló hassal terpeszkedett a fotelben. A lábát egy széken nyugtatta, apa meg masszírozta. Szemük a félhomályban kékesen hunyorgó képernyőre tapadt. Klára óvatlanul megbökte az ajtót. A nyikkanásra megmerevedett, majd gyorsan leguggolt. Emma az ajtó felé pillantott, és megcsóválta a fejét. – Ez biztos Klára... Már megint. A felnőttek füleltek egy darabig. A kislány visszatartotta a lélegzetét. – Nincs ott senki – mondta apa, és tovább masszírozta Emma lábát, amely a testéhez hasonlóan szintén egyre elefántszerűbb lett. – Kíváncsi vagyok, mikor alszik el végre anélkül, hogy kimászkálna a szobából. Úgy vágyom legalább egyetlen nyugodt estére! Nem túl sok van belőlük hátra... – kopogtatta meg lufiszerűhasát. – Adj neki egy kis időt – csitította apa. – Megszokta, hogy velünk alszik, ezen nehéz egyik napról a másikra változtatni. Klára elpirult. Tudta, hogy nem szép dolog az ajtó mögött hallgatózni, de nem volt más választása. – Azért van ez, mert az anyja pici korában elhagyta – Emma gyengéden a hasára tette a kezét. – Felfoghatatlan! Én a világért sem hagynám el a mi gyerekünket! Klára nem bírta tovább, és kiugrott az ajtó mögül. – Nem igaz, hogy az anyukám elhagyott! Én engedtem meg neki, hogy elmenjen, mert nem vagyok önző. Kölcsönadtam őt a szegény árváknak, érted? – kiabálta könnyes szemmel. – Klára! – szólt rá apa, de a kislány sírva a szobájába szaladt. Nem volt egészen igaz, amit mondott. Időnként féltékeny volt anya védenceire, de végül mindig úgy gondolta, legyen mégis az övék, hiszen ők teljesen árvák, neki pedig itt van apa és Emma. Apa felkapcsolta a villanyt, és a szobát elárasztotta a fény. Klára lehunyt szemmel várta a fejmosást. Apa azonban nem szidta meg, csak leült mellé az ágyra, és megfogta a kezét. – Hercegnőm, jól tudod, hogy nemsokára megszületik a kisbaba, és négyen nem férnénk el az ágyban. Klára ezt nagyon jól tudta. És tényleg el akart egyedül aludni. Na de a mumusok... – Nyisd ki a szemed, hadd mutassak valamit – mondta apa, és már húzta is kifelé az ágyból. Négykézlábra ereszkedett, és nógatta Klárát, hogy nézzen be az ágy alá. – Látod? Sehol egy mumus – aztán sarkig tárta a szekrényt, és félrehúzta a vállfákon lógó ruhákat. – Itt sincs. Nyugodtan becsukhatod a szemedet, és alhatsz. – De apa, most elbújtak, és amint kimész, újra előjönnek! – Abbahagyhatnád már ezt. Mumusok nem léteznek – közölte apa. Klára nem tudta, vajon hogy válhatnak apa előtt láthatatlanná, de azt igen, hogy attól még, hogy nem látja őket, nagyon is léteznek! Annyi mindenben hisznek az emberek, amit nem lát- nak! Apa is szokta mondani, hogy hisz a szeretetben, és látta már valaha? De nem ám! És vannak, akik Istenben hisznek. – Hercegnőm, most becsukod a szemed, és én fogom még egy darabig a kezedet – szólt apa. – De ha lekapcsolom a villanyt és kimegyek, nem nyitod ki újra, világos? Klára tessék-lássék lehunyta a szemét, de a pillái résén át figyelt. Abban a pillanatban, amint apa rácsukta az ajtót, kinyitotta a szemét. Ufff. Sikerült! A mumusok mindig akkor jöttek, amikor csukva volt a szeme, ezért egészen addig próbálta nyitva tartani, amíg az álmosságtól le nem ragadtak. Nagyon kellett pisilnie, de apa már a nappaliban is leoltotta a villanyt, és ilyen sötétben a világ minden kincséért sem ment volna ki. Szinte érezte, ahogy az ágy alól felé nyúl- kál a húszujjú mumuskéz. Közelebb vackolódott a falhoz, és tágra nyitott szemmel várta, mikor jön végre az álom, hogy mielőbb holnap legyen, és találkozhasson nagyapuskával.