– Rettenetesen, nagyon, de még mennyire! – örvendezett az oroszlánkölyök. – Borzasztóan szeretek ismeretséget kötni. Hát, ami engem illet, én vagyok az oroszlánkölyök.
– Hát azt látom, hogy nem tehén vagy – morogta az ismeretlen állat. Aztán mancsot nyújtott, és bemutatkozott: – Párduc…
– Aha! – mondta az oroszlánkölyök. – De hiszen te egyedül vagy…
– Hát persze hogy egyedül vagyok.
– Már megbocsáss, kedves Duc, de én azt értettem, párduc…
– Azt is mondtam. Ez a nevem
– És hol a másik Duc? Mert ugye két Duc az egy pár. Azt addig értem, hogy te egy Duc vagy, de igazán bemutathatnád a párodat is.
– Hát te aztán nagyon ostoba vagy, oroszlánkölyök! – veszítette el türelmét a párduc.
– Biztosan azért, mert én még egészen kicsi vagyok – sóhajtott az oroszlánkölyök.
– Volt szerencsém! – mordult rá a párduc. – Előbb nőj meg, vakarcs, azután ismerkedj!
Ezzel aztán a feldúlt párduc elrohant, az oroszlánkölyök is ment tovább a maga útján.
„Elég rosszul sült el a dolog – elmélkedett az oroszlánkölyök. – Én csupa jó szándékkal közeledtem hozzá, ő pedig megsértődött. Ki érti ezt…?”
Hát ahogy ballag tovább, szembejön vele Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Szervusz! Milyen kellemes találkozás! – köszönt rá az oroszlánkölyök.
– Szervusz, oroszlánkölyök! – üdvözölte Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Nahát, te ismersz engem?
– Én mindenkit ismerek!
– És benned kit tisztelhetek? – kérdezte az oroszlánkölyök.
– Nos, én vagyok az antilop. Ezt már tudhatnád! – mormogta Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Még soha nem hallottam rólad – ismerte be az oroszlánkölyök. – Már megbocsáss, kedves… ööö… izé, hogy is hívnak?
– Már mondtam. Antilop.
– Akkor mégis jól hallottam, kedves Anti. De én a te helyedben inkább nem beszélnék erről a csúnya dologról – mondta az oroszlánkölyök kioktatóan.
– Mit mondasz, csöppség? Milyen csúnya dolgot emlegetsz?
– Tudod, Anti, lopni nem szabad. Szép, szép, hogy beismered, de jobban tennéd, ha egyszer s mindenkorra leszoknál róla!
– Még hogy én lopok?! – háborodott fel az antilop. – Nahát, ezt a pimaszságot nem tűröm! Hogy miért is álltam szóba egy ilyen ostoba jószággal…
Az antilop mérgesen dobbantott a patájával, és elszáguldott.
A szegény kis oroszlánkölyök nagyon elszomorodott. Rettentően sajnálta önmagát: „Csak tudnám, miért haragudtak meg rám! Mindegyik ostobának nevezett, pedig lehet, hogy okosabb vagyok náluk.”
Egyszer csak azt látja, hogy egy kő alól kibújik Kicsi-Zöld-És-Farka-Van.
– Hová, hová, oroszlánkölyök?
– Sehova. Csak úgy sétálgatok – felelte az oroszlánkölyök. – Hát te meg ki vagy?
– Én egy gyík vagyok.
– Örvendek a szerencsének! De kérlek, mondd meg, hol van a másik!
– Milyen másik? – csodálkozott a gyík.
– Azt mondtad, hogy te vagy az egyik. Gondolom, akkor kell lennie egy másiknak is. Szívesen megismerkednék vele is.
– Hű, milyen ostoba vagy! – szörnyülködött a gyík, és egy szempillantás alatt eltűnt kedvenc köve alatt.
Állt, álldogált értetlenül az oroszlánkölyök, aztán elindult hazafelé. Gondterhelten töprengett: „Vagy én vagyok a buta, vagy pedig ezek az állatok az ostobák – ez a Duc, Anti meg ez az Egyik! Talán mégis jobb lesz, ha megkérdezem a mamát. Ő mindent tud!”
<VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ
|