Nagyi, mióta az eszét tudta, élt-halt a fociért. Részt vett az első amatőr női futballklub megalapításában. Az ország egyetlen lánycsapataként akkor még csak a fiúk ellen játszottak. És hogy állta-e Nagyi a sarat? Mi az, hogy! A bajnokságban évekig ő volt a gólkirálynő. Nyugdíjas éveire pedig ő lett a Tejfogú Tigrisek edzője. A környéken mindenki gólkirálynőnek hívta, és úgy is tekintettek rá, mint egy igazi királynőre. Délutánonként kiült az erkélyre, méltóságteljesen szájához emelte sípját, és onnan vezényelte a futóedzéseket, vagy botjára támaszkodva büszkén végigvonult a Virág utcán, egészen a pályáig. Hű alattvalói már várták. Gerda is a csapat oszlopos tagjának számított, egészen addig, amíg ki nem tört rajta a Small Paul-őrület. Azóta teljesen hanyagolta az edzéseket. „Hadd lázongjon csak!” – mosolygott magában Nagyi. – „Ha a szíve úgy diktálja, vissza fog térni a csapatba.” Milán viszont a gerdátlan időszakban is minden edzésen ott volt. Az utolsó szombati edzést csak és kizárólag a lecke miatt hagyta ki. Anyu kilátásba helyezett szobafogsága miatt csak nekiveselkedett, erre a célegyenesben Koppi már megint keresztbe tett neki. Nagyi próbált bele lelket önteni: – Ne bőgj! Egy óra negyven perc múlva kezdődik a nagy mérkőzés. – Milyen mérkőzé-hé-hés?! Kezdhetem elö-hö-hölről az egészet. Örülök, ha estére megle-he-he-szek vele. Lőttek a focinak, Nagyi-hi-hi-hi! – zokogott tovább Milán. – De hiszen becsületszavadat adtad, hogy ott leszel! Hagyd a csudába azt a leckét, a foci most fontosabb! – kiabálta Nagyi, és nyomatékképpen botjával koppantott egyet. Hiába, neki tényleg mindennél fontosabb volt a foci. Milán hálásan nézett rá. – Na de Nagyi! Hogy mondhatsz ilyet? – hitetlenkedett Anyu. – A szobafogság az szobafogság, a házi feladat pedig házi feladat, nincs mese. De tudod mit, Milán? Kivételesen segítek egy kicsit. Meglátod, kisfiam, egyhamar elkészülünk! – Te is tudod, Anyu, hogy nem segíthetsz neki – kezdte Gerda a szokásos kötözködését. De sajnos igaza volt. Milán szemei megint villámokat szórtak. Hol Gerdára, hol Koppira. A hangja meg mennydörgött hozzá. És szünet nélkül hullottak a könnyei. Ajjaj! Mindjárt itt a három óra, a mindent eldöntő meccs. Ebédelni is kéne, a lecke olvashatatlan, és Anyu sem segíthet. Most mi lesz? Tanácstalanul álltak valamennyien a leharcolt gyerekszobában. Csak a tintakígyók tekergőzte vidáman a könnyáztatta papírlapon. És Koppánynak hirtelen felcsillant a szeme. – Megvan! – kiáltotta. – Gyere, Milán, koppold le a leckédet! Az ötlet annyira esztelennek tűnt, hogy Milán még zokogni is elfelejtett. Mindenki feszülten figyelte a koppolóművészt. – Csak ülj ide az asztalhoz, tépd ki az előző lapot, csukd be a szemed és koppold… – Teljesen megbuggyantál a bodzaszörptől? – kérdezte epésen Milán. Úgy látszik, kezdett magához térni. – Néhány perce magyaráztuk el neked, hogy… – Jó, jó, akkor írjad, ami először eszedbe jut – folytatta Koppi. – Öt percen belül megleszel vele! Használhatod a koppámat is. Meglátod, segíteni fog. Gerda, te pedig játsszál valamit Small Paultól, hogy Milán kedvére dúrmollhasson hozzá! Gerdának se kellett kétszer mondani: már ugrott is a gitárért, már énekelte is kedvenc dalát, hogy „Ááááááá-óóóóóóó, a nyár de marhajó!”. Nagyi a csúnya szavaknál kivételesen nem lapokat osztogatott, hanem a sípjával kisípolta a sok marhaságot. Igazán szép kíséret volt. Milán szó nélkül leült a maszatos asztalhoz, kitépte a maszatos lapot, kezébe vette kabalatollát, összeszorította a fogát, és behunyt szemmel koppolni kezdett. Anyu azért fogta a kezét, nehogy leszaladjanak a sorok a margóról… Két perc múlva Milán már vígan dúrmollta a gitárkirály fülbemászó muzsikáját. És koppolt! Maga sem értette, miért, de olyan könnyedén és szabadon ment a munka, mint még soha. Néha résnyire nyitotta a szemét, és gyanakodva Koppány koppájára lesett. A tintakígyók bátorítólag nyújtogatták nyelvüket Milán felé. Az éktelen hangzavarban hallani vélte, ahogy a fülébe sziszegik a mondatokat, amelyeket aztán papírra vet. „Biztos bekattantam” – futott át Milán agyán. Nem mert többet a tintakígyókra pillantani. Csak ült csukott szemmel, dúrmollgatott és dolgozott, mint egy vörös hajú kis angyal. Apu szintén becsukta a szemét. (Szíve szerint a fülét is befogta volna.) Egyedül az órájára vetett néhány kétségbeesett pillantást. Koppánynak igaza lett. Alig telt el öt perc, és Milán kinyitotta a szemét. A következő látvány fogadta: – Na, milyen lett? – kérdezte izgatottan Milán. – Szebben én sem írhattam volna – felelte Anyu elérzékenyülve. – Bár a helyesíráson még nem ártana javítani… Milán úgy meredt a koppalapra, mint akit megbabonáztak. A kígyók sziszegve felszívódtak, csak néhány kacagó „k”, hamiskás „m”, rötyögő „ő” meg huncut „ú” nézett vissza rá a krikszkrakszok közül. „Tud valamit ez a Koppi!” – gondolta magában Milán, és villámszórás helyett most szeretettel nézett rá. – Na, mikor ebédelünk? – kérdezte széles mosollyal a nagy koppolóművész, és… …és pár perccel később ott gőzölgött a húsleves a tányérokban. Csak Gerda tányérjában nem, mert ő épp a sokadik maratoni diétája közepén járt, és épp gyüminapot tartott. Szó nélkül ettek valamennyien, senki sem akarta elrontani a jó hangulatot. A hosszas háborúskodás után az ebédlőasztal a béke szigetévé változott. Természetesen Gerda törte meg a csöndet: – Mit gondol, gólkirálynő, beférek a kezdőcsapatba? – Mikor is volt utoljára edzésen, gitárkirálynő? – vágott vissza Nagyi. – Naná, hogy beférsz! – rikkantotta Milán. – Zizi is örülni fog neked. – Ó, tényleg, majd elfelejtkeztem Vézna Ziziről! Még a posztomra is betetted, Nagyi? – biggyesztette el a száját Gerda. – Végh Zita a csapat lelke – felelte önérzetesen Nagyi. – Miután te szépen faképnél hagytál minket, gondoskodnom kellett róla, hogy legyen utánpótlás a lányfronton. És vedd tudomásul, legalább olyan jó középcsatár, mint te! A cserepadon ülve a saját szemeddel is meggyőződhetsz róla. – Úgyis az első labdaérintéstől kifordul a bokája, aztán majd megmutatom neki! – kiáltotta harciasan Gerda, és bekapott egy fél kivit. A többiek fellélegeztek, de ahogy lenyelte, folytatta. – Tényleg, Koppi nem állhat be? – Még nincs hétéves! – mondta Nagyi és Milán egyszerre. – Ááá, most nem érek rá. Rengeteg a koppolnivalóm – nyugtatta meg a többieket Koppi. – Egy hónap múlva úgyis jön a szülinapom, addig talán kibírja a csapat nélkülem. – Majdcsak elleszünk valahogy – mondta Milán. Olyan volt a feje a visszafojtott nevetéstől, mint egy kócos, piros léggömb. – Remélem, a gitárom lekoppolása nem szerepel a terveid között – dünynyögte Gerda. – Ááááááá-óóóóóóó, az ötlet marhajó! – dalolta Koppány. Milánból erre kibuggyant a nevetés, és a többiekre is átragadt. – Meg-foj-tom, meg-foj-tom! – kiáltozta Gerda, aztán ő is elnevette magát. Ezúttal még Nagyi se osztott ki egyetlen lapot sem. Mindenki abban bízott, hogy Gerda végre abbahagyja a kötözködést. De nem hagyta abba. – Miért vágtok ilyen sótlan képet? Alig esztek valamit. – Alig eszünk?! Ezt te mondod, kislányom? – szólalt meg végre Anyu, és sóvárogva nézte a Gerda tányérján árválkodó fél kivit. – Nekem nem szabad a meccs előtt degeszre zab…, azazhogy teleennem magam – felelte Milán fülig vörösödve. Nagyi bőszen bólogatott, Apu pedig válasz helyett megtörölte a bajuszát. Koppány felnézett az evésből, és nagy komolyan azt mondta: – Az az igazság, hogy túl sok bodzaszörpöt ittam. Meg tudod, egy csipetnyit sós lett a leves. De csak azért, mert Anyu él-hal értünk. Punktum.