Shakespeare és a fekete álarcos
A sikátor teljesen üres volt.
Leon attól tartott, hogy elvesztették a betörő nyomát. Túl sok időbe került megszabadulniuk a két harcias asszonyságtól.
De a barátok nem adták fel, és továbbrohantak, amíg egy kereszteződéshez nem értek.
Leon szélsebesen körbepillantott.
Ott! A derengő holdfényben egy kövérkés alak komótosan lépkedett.
– Ott van! – súgta Leon.
A barátok egyre jobban megközelítették a férfit. Az szerencsére nem vette észre őket, és nyugodtan lépkedett tovább. Bizonyára azt hitte, sikerült leráznia a követőit.
Leon azon gondolkodott, mit tehetnének. Próbálják meg elállni az útját, és elvenni tőle a zsákmányt, bármi legyen is az?
A fiú bizonytalan volt, és lassított egy kicsit. Milyen nagy kár, hogy nincs a közelben egy lélek sem, aki segíthetne nekik!
Leon mindkét irányban körülnézett. Az utcácska, melyen haladtak, nyílegyenes volt, a két oldalán álló egyszerű kis házak ablakában csak néhol pislákolt egy kis fény.
Mi lenne, ha bekopogtatnának valahová, hogy segítséget kérjenek? Bizonyára csak az idejüket vesztegetnék a magyarázkodással. S közben a tettes akár végképp el is tűnhet.
Leon ismét előrenézett, és ekkor észrevette, hogy körülbelül ötvenméternyire előttük egy magas, sovány alak álldogál az utcán.
A betörő üdvözlésre emelte a kezét. Az ácsorgó alak némán viszonozta az üdvözletet.
Leon ebből arra következtetett, hogy a két férfi előre megbeszélte ezt a találkozót.
A fiú intett a barátainak, és gyorsan mind elbújtak az utca szélén álló néhány hordó mögé. Leon kikukucskált a fedezékből, és látta, hogy a kövér tolvaj előveszi a hóna alól az ellopott holmit.
Vajon mi lehet az?
A betörő ekkor erőteljes mozdulatokkal nekilátott, hogy zsákmányát darabokra tépje, és szétszórja az utcán.
Leonnak szörnyű gyanúja támadt: csak nem Shakespeare egyik kézirata az?
– Ne! Azonnal hagyd abba! – kiáltotta a fiú.
|