- Hű, milyen csepp, és már milyen jó ereje van! Csak várták, várták, de nem fehéredett meg a csalán, nem lett belőle só, a lakodalom ideje pedig eljött. Más faluból hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildában alacsony emberek voltak, csepp házakat építettek, hát nem fért be a szép magas menyasszony az ajtón. Megállt az ajtó előtt, mögötte meg a nagy hosszú sor, a lakodalmi menet. Tanácstalanok voltak az emberek: - Mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony? Azt mondja az egyik násznagy: - El kell vágni a lábából! Közbevág a bíró: - Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni! Belekottyant egy menyecske: - Hozzam a fejszét? A gazda is rátoldott: - A fejszét hozhatjátok, de azért, hogy kiüssem vele az ajtófélfát, mert kár lenne a szép menyasszony fejééért. Nagyapám nagyapja nem győzte hallgatni a sok bolondságot. - Sose poroskodjanak a lakodalom napján, inkább hajoljon meg a szép menyasszony! - tanácsolta nekik. Lehajlott és befért. Örültek a lagzisok, mindjárt fő helyre ültették nagyapám nagyapját, nagy lett a tekintélye. Biztatták: - Igyon, egyen! Hol termett magában ekkora ész, hogy ilyet ki tudott találni? Igyon, egyen! Az esküvőn a bíró is ott volt. Restellte a menyasszony rokonai előtt, hogy mennyire körülnőtte a gaz a templomot. - Emberek, ha vége a lakodalomnak, jól kimulatták magukat, az asszonyok éjjel-nappal fonjanak egy vastag kenderkötelet, az emberek meg arrébb húzzák a templomot a gazból. Szégyen, gyalázat, de a templomukat teljesen benőtte a sok csalán, szeder, minden. Mikor az asszonyok készen lettek a rengeteg kötéllel, a bíró nagy hetykén odaszólította az embereket a templomhoz: - Hozzák a kötelet, emberek, tekerjük jól körül a templomunkat! Egyszerre rántsuk meg! Hó-rukk! A kötél engedett. - Már jött, emberek, hej, már jött! De bizony nem jött a templom semmit. Restellte a bíró, hogy megint bolondságot talált ki. Silda községbe érkezett egy vándor, macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, úgyhogy nagyon elszaporodtak az egerek, a magtárakból mind kiették a búzát. Kérdezgették az ismeretlent: - Mit árul? - Macskát. - Mire való az? - Pusztítja az egereket. - Úgy? Hogy adja? - Egy véka aranynál nem adom alább. A bíró: - Huj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük! Adták neki a véka aranyat. Az meg ugyancsak kilépett vele, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot. A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet ez az állat. - Szaladj csak a vándor ember után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat! A gyerek szedte a lábát, kiabált: - Mit eszik az állat? Egyet-mást. Az meg úgy értette, hogy embert, marhát. - Bíró úr, mit tettünk?! Embert, marhát eszik a macska! - Jaj, végünk, végünk! Mindegy, el kell pusztítanunk, míg ő el nem pusztít bennünket! Rágyújtották a macskára a házat. A macska nagy prüszkölve valahogy kimenekült, fel a magtár tetejére. Az embereknek sem kellett több, felgyújtották azt is. A végén az egész falut leégették, szegények maradtak, mint a templom egere. A bíró mégsem veszítette el a kedvét. - Emberek, földönfutók lettünk, én mégis olyat gondoltam ki, hogy elsők leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra. - Hogy, bíró úr? - hitetlenkedtek a falusiak. - Hogy? Ejnye, de kishitűek vagytok! Szerzünk sok hordót. Látjátok azt a nagy hegyet? Milyen közel van ahhoz a hold! Egymásra rakjuk a hordókat, majd a botommal felhúzogatom, és feljutok a holdra. Hordták a hordót, guringatták fel, tolták a nagy hegy tetejére. A bíró meg egymásra szedte fel mindet. - Emberek, adjanak még vagy kettőt! - Bíró uram, honnan, ha elfogyott? - Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, az már úgy sem kell! Az emberek szót fogadtak, kihúzták a két hordót, a többi meg szétgurult. A bíró lezuhant, kezét-lábát törte, még a fejét is jól beütötte. Ha a bíró le nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.