A történet önéletrajzi ihletésű: „Bevezetés – melyben e könyv írója bemutatja és leleplezi e könyv íróját, akinek személye nem esik egészen egybe e könyv hősével, habár vannak érdekes átfedések.” A főhős szerint az irodalom „szar”, nem igazán rajong érte. Amennyiben ez „érdekes átfedés”, mikor, minek hatására fordultál az irodalom felé?
Igen, ez is egy érdekes átfedés. Nem mindig érdekelt az irodalom – eleinte unalmas tananyagnak, majd veszélyes kábítószernek láttam. Aztán, nem is tudom, talán a színház felől találtam meg az irodalmat: Shakespeare-t, Molière-t játszottunk a színjátszókörrel. Tetszett a dráma, a humor, a közösségi létezés a művészetben. De közben már a verseket is megszerettem, először Adyt, aztán Kosztolányit, Babitsot, Karinthyt. Utána pedig nem volt megállás.
Sok író a fantasztikum segítségével távolítja el magától a művet. Az antropomorf macskák, az időutazás, a főhős víziói nálad is ezt a célt szolgálták? Szerinted besorolható a regényed a fantasy műfajába is?
Nem tudom, és nagyon örülök, hogy nem nekem kell bárhova besorolni! Én a magam részéről Bulgakovot koppintottam, a nagy macskás példaképet. Ő vajon fantasy? Akkor én is az akarok lenni!
A Nincsenapám, seanyám eredetileg színdarab volt. Miben ad többet (ha többet ad), vagy miben más a regény, mint a színdarab? Ugyanannak a befogadói rétegnek szól a két alkotás?
A regény – műfajánál fogva – sokkal inkább tud szólni az irodalomról, mint a színház. A színházat nem érdekli az irodalom. A színházat a helyzet, a konfliktus érdekli. A regényben sok mindent megírhattam, kifejthettem, amit a színdarabban nem. Ott viszont a remek rendező, a színészek hozzáadták magukat, a játékukat, a személyiségüket, és ettől egész másféle lett az előadás, mint ez a könyv. És mégis hasonló. Mondjuk úgy: másképpen jó a kettő.
Kamaszkoromban hasonló pánikrohamaim voltak, mint a főszereplőnek. Sajnálom, hogy nem akkor olvastam a könyvedet, szerintem rengeteget segíthet az azonos problémákkal küzdő gyerekeknek. Segítő/terápiás könyvnek szántad vagy nem ez volt az elsődleges célod?
Szerintem a jó irodalom mindig terápiás, anélkül, hogy konkrét, gyakorlati „hasznot” hajtana. Segít megérteni a világot, önmagadat, segít röhögni vagy sírni rajta. És egy idő után rájössz, hogy nincs ok a pánikra: egy nagycsalád tagja vagy, és többet nem leszel egyedül.
A könyv több stílusréteget kever, egyszerre kap nagy teret a humor, könnyedség és a rendkívül nyomasztó, szomorú leírások, mégsem esik szét a szöveg. Tudatosan figyeltél erre, volt valamilyen stratégiád, ami szerint keverted a különböző stílusokat?
Igen, tényleg szeretem keverni az építőanyagokat – a színdarabokban is, és itt is, a regényben. Ez egyfajta játék, ritmus, csipkelődés az olvasóval – de van mélyebb jelentése is. Tudjuk, hogy az életben a legszomorúbb dolgok gyakran a legviccesebbek is egyben, és fordítva. És érdemes meglátni egyikben a másikat.
Kiknek írtad ezt a könyvet? Milyen fogadtatásra számítasz?
Mindenkinek írtam, aki volt kamasz, vagy most kamasz. Ugyanazért írtam, amit az előbb mondtam az irodalomról: hogy aki olvassa, rájöjjön, nincs egyedül. És ha olvassák, akkor én sem leszek.
|