Különös egy könyv ez. Már a képei is azzá teszik.   Sánta Kirának olyan sajátos stílusa van, hogy könnyű felismerni (különösen a kisfiú okán), de mesekönyvet korábban még nem illusztrált. Dave McKean éppúgy eszembe jut a képeiről, mint Szegedi Katalin, és egészen fantasztikusak és hangulatosak.   A szöveg ezzel szemben inkább visszafogottan költői, egyszerű és tiszta, és meglehet, ki-ki a saját szellemi-lelki állapota, beállítottsága szerint fogja értelmezni. De mindenképpen az ősi tudás és a modern tudomány, az intuitív gyermeki gondolkodás és a mindent elemző-felcímkéző, s ezzel mindent lekorlátozó felnőtt hozzáállás találkozásának lehetünk tanúi. Nem csatájának, nem összeütközésének, mert a kisfiú olyan nyugalommal és elfogadással viszonyul mindenhez és mindenkihez, ami csak a gyerekek és a legnagyobb bölcsek sajátja. A mesét olvasva és nézegetve Michael Ende is eszembe jutott egy pillanatra, de legsűrűbben a Minimaxon épp futó A kis herceg című rajzfilmsorozat, amely ugyan legjobb esetben is csak továbbgondolása Antoine de Saint-Exupéry regényének, ám ha az ember nem akar mindenáron szentségtörést látni benne, akkor rájöhet, hogy nagyon is izgalmas, sajátos, filozofikus és szép mesék sora. A torony lehetne akár annak egy része is, csak kevesebb akció résszel. Majoros Nóra első könyve, a 3x1 család egészen másmilyen volt, de a pozitívumai mindkettőnek hasonlók és számosak. A torony meséjét kétszer olvastam el egymás után, és sok-sok gondolatot ébresztett bennem, ám ezek leírásával nem befolyásolnék senkit. De az biztos, hogy a gyerekek imádni fogják a cukorkabokor és az űrhajók miatt, a többiek meg talán hozzám hasonlóan gondolkodóba esnek majd, és ez már önmagában is jó, hát még ha olyasmire jutnak, amitől jobban érzik magukat. Velem így történt. (Uzseka Norbert) Forrás: ekultra.hu