70 éve lázítja a gyerekeket az anarchista Harisnyás Pippi Kicsit minden gyereknek Pippivé kellene válnia, nem szabadna hagynia, hogy a felnőttek megfosszák gyermeki vadságától és elfogulatlanságától. „Ha veszik a fáradságot, és elolvassák a kéziratomat, látni fogják, hogy Harisnyás Pippi egy hétköznapi környezetbe helyezett, gyerekbőrbe bújt kis Übermensch – írta Astrid Lindgren 1944-ben annak a kiadónak, amelynek először küldte el a kéziratát. Levelét pedig abban a reményben zárta, hogy „írása miatt nem rohannak azonnal a gyámügyi hivatalhoz feljelentést tenni”. Ez ugyan nem történt meg, viszont a kiadó visszautasította a mű megjelentetését, ami az évszázad tévedése lett számukra. Pippi prehippi lázadása Mesére folyton éhes, fantáziával bőven megáldott lányom annak idején kifejezetten nem kedvelte Pippit és a történeteit. Ezt én – szülői teljesítményemet némileg fényezve – azzal magyaráztam, hogy mivel a lányom elfogadó közegben, szabad légkörben nőtt fel, nem volt szüksége Pippi prehippi lázadására. Harisnyás Pippi sok szülőben és pedagógusban félelmet keltett  „… soha nem más gyerekek inspiráltak, mindig csak az a gyerek, aki én magam voltam egykor. Ahhoz, hogy gyerekkönyveket írjon valaki, nem szükséges, hogy legyenek gyerekei. Elég, ha ő maga volt gyerek, és képes visszaemlékezni arra az állapotra” – nyilatkozta a Harisnyás Pippivel világhírűvé vált írónő. Astrid Lindgren mégis a lányának köszönheti Harisnyás Pippit. A háború elején, 1941-ben a kis Karin tüdőgyulladással feküdt otthon, és arra kérte a mamáját, meséljen neki. Miről meséljek? – kérdezte Lindgren. Hát Harisnyás Pippiről! – felelte a kislány. A fura név rögtön megihlette Astrid Lindgrent, aki ugyan publikált hébe-hóba elbeszéléseket, de sosem gondolt arra, hogy profi író legyen. A Harisnyás Pippi-történeteket is csak 44-ben írta le egy másik betegségnek köszönhetően, amikor csúnyán kificamította a lábát a jeges úton, és hosszú ideig mozgásképtelenné vált. Amikor a könyv 1945-ben végül megjelent, sok szülőben és pedagógusban félelmet keltett. Miféle mesehős az, aki kislány létére egyedül él, felemás harisnyát hord, nem jár iskolába, fütyül a rendőrökre, befal egy egész tejszínhabos tortát és egyáltalán, fittyet hány minden konvencióra, és úgy él, ahogy neki tetszik? Mi lesz, ha a gyerekek Pippit akarják utánozni?   Ma már fel nem foghatjuk, mekkorát szólhatott ez a könyv egy olyan világban, ahol a nevelés megkérdőjelezhetetlen célja az engedelmesség és az erényesség elérése volt, aminek érdekében az erőszaktól sem riadtak vissza a családok, sőt annak alkalmazását kifejezetten hatékonynak tartották. És bár jó néhány kritikus vészharangot kongatott a könyv megjelenésekor, Pippi, a kis anarchista, a 68-as nemzedék előfutára, az újfajta gyerekkoreszmény megtestesülése mégis átütő sikert aratott nemcsak Svédországban, de az egész világon. Lehet úgy hatalmunk, hogy nem élünk vissza vele Pippi nem tiszteli a felnőtteket pusztán azért, mert idősebbek nála, nem fél a rendőröktől, csak mert a hatalmat képviselik, és bátran kijelenti az iskoláról, hogy a fantáziátlanság, az unalom kínzókamrája. Pippi a gyerekjogok előharcosa azt üzeni a gyerekeknek, hogy ők is lehetnek erősek, és nem kell meghajolniuk a nagyok akarata és erőfölénye alatt. Mi, gyerekek – sugallja Pippi – nem vagyunk olyan gyámoltalanok, ahogyan azt a felnőttek el akarják hitetni velünk. Önálló személyiségek vagyunk, és jogunkban áll érvényesíteni az akaratunkat akár a nagyok ellenében is. A Harisnyás Pippinek terapeutikus hatása van a gyerekekre, akiket a felnőtt világ sokszor érthetetlen és értelmetlen elvárásaival frusztrál. Lindgren fantáziavilága azért felszabadító hatású, mert nem egyszerűen csak menekvést kínál a valóság elől, hanem vigaszt is nyújt: megmutatja, hogy létezik szabadság és önrendelkezés, még ha csak utópisztikus formában is. Pippinek emberfeletti ereje van, de soha nem használja arra, hogy hatalmat szerezzen mások fölött. Testi erejét csak akkor veti be, ha a felnőttek akarnak visszaélni saját erőfölényükkel, hogy akaratukat a gyerekekre kényszerítsék, vagy más embereket vagy állatokat kínozzanak. Maga Astrid Lindgren így nyilatkozott erről: „Ha a Pippi-történeteknek van egyáltalán más funkciójuk a szórakoztatáson kívül, akkor az, hogy rámutassanak, lehet az embernek hatalma anélkül, hogy visszaélne vele. Ez az egyik legnehezebb dolog az életben.” Manapság nem hagyjuk felnőni a gyerekeinket Astrid Lindgren generációjának leginkább a gyereknevelést az akarat megtörésével azonosító úgynevezett fekete pedagógia megnyomorító hatásával kellett szembenéznie. Ők azért vívták ki nehezen autonómiájukat, mert gyerekként nem lehetett önálló véleményük, szabad akaratuk. És bár az erőszak korántsem veszett ki a gyereknevelés eszköztárából (bár Skandináviában összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet e tekintetben is, mint Európa keleti felén), a mi korunk gyermekeinek sokszor azért gyűlik meg a baja az önállósággal, mert a család nem hagyja őket felnőni. Ma már természetes, hogy huszonéves (sőt akár 30-as) gyerekeink még mindig velünk laknak, és a háztartás, a pénzbeosztás gondjaival egészen sokáig nem szembesülnek. Pedig a jó szülő ismérve éppen az lenne, hogy a gyereke nélküle is boldogul. Hogy megtalálja a helyét a világban, és mindazt a törődést, figyelmet és elfogadást, amit tőlünk tapasztalt, felnőttként a külvilágba szórja szét. Ezért hát Pippi lázadása ma is aktuális. Kicsit minden gyereknek Pippivé kellene válnia. Nem szabadna hagyniuk, hogy a felnőttek megfosszák őket gyermeki vadságunktól és elfogulatlanságunktól. Hiszen csak abból a gyermekből válhat életrevaló, kreatív, kellő érdekérvényesítő képességgel bíró felnőtt, aki már kiskorában is hozhatott önálló döntéseket, és akitől nem vették el (túlféltésből vagy túlzott szigorból) a lehetőséget, hogy saját maga tapasztaljon meg dolgokat. Forrás: origo.hu