Budo például éppen olyan, mint egy normális gyerek – mert így találta ki őt Max. Mások a hasonszőrűek közül nem voltak ilyen szerencsések:  „Pacsni csak egy folt volt a falon. Egy alaktalan, fura fekete folt. Pacsni tudott beszélni meg ide-oda csúszkálni, de mivel kétdimenziós volt, mint egy darab papír, sosem tudott lemászni a falról.” „Vannak olyanok is, akik nyolc centi magasak, és ki sem jöhetnek a kabát zsebéből.” De a főszereplő találkozott már Pterodactylus nevű képzelt baráttal is, „akinek két hosszúkás, zöld antenna végén lógott a szeme”. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Budo már ötéves, miközben a legtöbb sorstársának legfeljebb hónapok jutnak e különös létezésből, megint csak azt gondolhatjuk, hogy szerencsés figura Max teremtménye. Persze neki is megvan a maga keresztje: az ő gazdája ugyanis autista. Igaz, maga a kifejezés nem szerepel a regényben, ám a „befelé élő” fiú viselkedése, megnyilvánulásai az autizmus pontos tüneteit produkálják. És ezt alighanem az édesapja is tudja. Bár nem fogadja el, nem mondja ki, ő nagyon is normálisnak látja a fiát, maximum furcsa egy kicsit. Ha azt állítottam, hogy nem bonyolult a történet, ezt a helyzetet – pontosabban annak leírását – még egyszerűbbé teszi a tény, hogy az eseményeket egy naplóból ismerjük meg, Budo elbeszélésében. (Az eredeti angol cím szerint „emlékiratok” ezek, a magyar változat azonban több szempontból is találóbb. Például kevésbé sugallja a befejezést, így meghagyva az izgalmakat.) A napló személyes, szinte mindig hiteles, általában nagyon őszinte. Igaz ez még akkor is, ha szerzője ezúttal épp egy nem létező figura. Aki amúgy nagyon tárgyilagosan és pontosan tájékoztat barátja életéről. A közöttük lévő érzelmi (mi több, lételméleti…) kapcsolat miatt persze vádolhatnánk elfogultsággal a mesélőt, ám ez csak kicsit lenne igaz Budóra. Mert igaz ugyan, hogy többnyire ugyanazokat az embereket kedveli és utálja, mint Max, de van azért saját, különálló élete is. Amíg a kisfiú alszik, ő többnyire szabadon mozoghat, s rendre él is a lehetőséggel. Bár új barátokat – lévén, hogy más nem látja – nem szerezhet az emberek között, ám képzeletbeli lényekkel szívesen találkozik. S mivel szinte mindegyiküknél idősebb, tapasztaltabb, ők is élvezik a társaságát. Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalomról szóló elméleti könyvében leírja, mi teheti érdekessé, izgalmassá a fantasztikus történeteket. A magyarázat egyszerű és logikus. Ha az olvasóban megvan egyfajta „habozás” azzal kapcsolatban, hogy valóban megtörténhet(ett)-e vagy megtörténhetne-e a cselekmény, ha úgy érzi, hogy akár ő maga is részese lehetne az eseményeknek, akkor a szerző célt ért. Vagyis a gazdag fantázia mellett legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy a kitalált világnak legyenek szabályai, méghozzá logikus, követhető törvényszerűségek, amelyekhez az író – s vele együtt az olvasó is – mindvégig ragaszkodhat. És ebben Matthew Dicks nagyon jó. Bár folyamatosan, még a könyv közepe táján is „csöpögtet információkat” a képzeletbeli barátok életéről, létezéséről, valójában nagyon hamar megismerjük, megértjük az alapszabályokat, így azonosulhatunk Budo gondjaival, nehézségeivel – vagy akár az örömeivel is. Nehézségek ugyanis jócskán akadnak, pláne, ha az „emberbarát” gazdája autista. Max ennek megfelelően a végletekig ragaszkodik (meg)szokásaihoz, s minden, ami eltérítené ezektől, pánikveszélyt jelent számára. Ugyanott és ugyanakkor eszik, ha lehet, ugyanazt. „Nyilvános vécében szinte soha nem szokott kakilni. De még csak 13.15 van, azaz két teljes óra van még hátra addig, hogy hazamehetne, és már nem tudta tovább visszatartani. […] Max utálja a bónuszkakit. Max mindenféle meglepetést utál.” Gombos Péter