Magyarországon képregényt kiadni kockázatos vállalkozás, ezért nem nagyon jellemző, hogy egy-egy kiadvány szinte a semmiből bukkanjon elő. A rendszeresen képregényt olvasók már jó előre kiszagolják és számon tartják a várható megjelenéseket, ám időnként bizonyos kiadóknak mégis sikerül meglepetést okozniuk. Így tett a Könyvmolyképző Kiadó, amikor a Twilight-sorozat mangásított változata mellett két hatalmas méretű, gyönyörű albummal is megörvendeztette a műfaj kedvelőit.   Tegyük gyorsan hozzá, hogy ezek gyerekkönyvek, így talán valamelyest érthető, hogy megjelenésüket nem előzte meg a hírük. Nálunk a legkisebbeknek szóló képregények szinte kivétel nélkül mind egy jól bejáratot franchise melléktermékei, ezért általában a színvonaluk sem szokott szárnyalni. A Borz úr és Róka asszony viszont eredeti alkotás - a 2006-ban indult francia sorozat idáig négy részt élt meg, ebből pedig már rögtön kettőt is a kezünkbe vehetünk magyarul.   Tihamér, a borzpapa felesége halála után magányosan neveli három kölykét: a két nagyobb, Borzas és Torkoska igazi rosszcsontok, folyton egymást marják, a legkisebb, Ribiszke pedig épp csak akkor tanul beszélni, a legtöbbször apukája mancsaiban szunyókál. Egy szép napon két róka zavarja meg a kölykök veszekedése miatt hangos vacsorájukat, a csavargó férjétől elvált Viola és egy szem lánya, Vöröske a vackukat feldúló vadászok elől menekülnek. Mivel nincs hová menniük, Borz úr hellyel kínálja őket, és a kölykök hamarosan azon kapják magukat, hogy ideje végre tágasabbá tenni az odút, hogy mindnyájan kényelmesen elférjenek. A két felnőtt pillanatok alatt egymásra talál, így a továbbiakban a kölykök szemszögéből tapasztalhatjuk meg, milyen nehézségei vannak, hogy egy vadidegent muszájból megszeressünk és családtagként bánjunk vele. Az apró-cseprő kalandok is mind csupán ürügyül szolgálnak, hogy a lázadozó, duzzogó kölykök szépen sorban felismerjék a másik értékeit, végül elkezdjenek egy nagy családdá kovácsolódni. A Borz úr és Róka asszony afféle modern tanmese, főként olyan szülők gyerekei számára, akik hasonló helyzetben vannak. A képregénybeli kölykök nem adják könnyen magukat. Brigitte Luciani író gondoskodik róla, hogy minden olyan problémát fölvessen, ami egy hasonló korú gyereknél csak előjöhet (még az is előkerül, hogy két különböző fajhoz tartozó állatokról van szó, gyökeresen eltérő alaptulajdonságokkal), Eve Tharlet aranyos állatfiguráit pedig azonnal meg lehet szeretni, így könnyedén lehet azonosulni velük. Mert a rajzok a szó klasszikus értelmében aranyosak, nincs bennük semmi divatos kivagyiság, szirupos cukiság. Tharlet akvarelljeibe azonnal bele lehet szeretni. Nem zsúfolja tele fölöslegesen a paneleket, éppen annyit ábrázol, ami még a legkisebbek számára is világosan értelmezhető. Ami viszont zavaró, hogy néhány figurát, különösen a nagyobb borztestvéreket olykor nehéz megkülönböztetni egymástól, viszont a történet sokszor nem is indokolja, hogy egyáltalán komolyabb különbséget tegyünk közöttük. Az pedig már a magyar kiadás hibája, hogy a - nyilván a kisiskolásokra gondolva - jó nagy betűkkel szedett szövegek olykor kilógnak a szövegbuborékból. Remélhetőleg e két kiadvány megtalálja a helyét, és sok gyerek megszereti, hogy akár a Könyvmolyképző, akár más kiadók is további gyönyörű képregényekkel lephessék meg a legkisebbeket. Pokolba Garfielddal és a cuki haverjaival!

Forrás: Kötve-fűzve