– Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
– Igen, szomorú vagyok – felelte.
– A lehullott leveleidet sajnálod?
– Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
– Hát akkor fázol talán? – faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
– Tudom már, miért vagy szomorú! – kiáltott Lajcsi. – A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
– Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kíváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
– A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett, s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
– Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
– A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt.
A lehajló ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.
Forrás:
Zelk Zoltán: A furfangos szaka
|