Öt-hatévesforma lehetett talán, hason feküdt a fűben, kezében pici botocskák, és arra próbálta rábírni a szerteszét futkározó hangyákat, hogy rámásszanak a pálcikáira. Amikor meglátott engem, rám nézett mindent látó szemeivel, és azt mondta: – Játszol velem? – Mondjuk, inkább beszélgessünk! Vagy mesélek neked! – mondtam zavartan, mert nem igazán tudtam, hogy mit is lehet játszani néhány bottal, egy marék fűvel, meg száz hangyával. – Gondoltam – mondta, mindenféle szomorúság nélkül a hangjában – Persze, ti már nem szoktatok játszani, persze… – Mi az, hogy “ti”? Mi az, hogy “gondoltam”? – mérgelődtem magamban. Mit tud ez a vacak kisember itt, a kőfal tövében? Mi látszik rajtam? Végignéztem magamon, hosszú hajam megkötöttem egy vaskos fűszállal, szoknyámat felhajtottam, és leültem mellé a fűbe. Vidám idő volt. Igazán játékra való, vidám nap. – Te, mondd csak – néztem a szemébe –, miben különbözöm én tőled? Nagyobb vagyok, jó. Talán a ruhám is tisztább, legalábbis nincs annyi fűfolt a térdemen, mint neked. De amúgy két szemem van, két kezem, és, ha lefekszem melléd a fűbe, pontosan olyan közel lesz hozzám a föld, mint tehozzád. – Nem érted! – biggyesztette apró száját – Tudod, az úgy van, hogy ti mindig jöttök valahonnan, és mindig mentek valahová. És ha a kettő között találkoztok velem, nem értitek, mit keresek én itt. – Tényleg, mit keresel itt? – kérdeztem tőle. – Nem én keresek, engem keresnek! Nagy különbség. De nem találnak meg, ne félj! Reggel kijövök ide, azt mondják nekem, kilenc óra van. Mutatnak egy kerek, lapos tányért, számok vannak rajta körben, meg két mutató, mint ez itten a kezeden, ni! – És te még nem ismered a számokat, ugye? – A számokat nem, az igaz. De tudom, hogy reggel, ott, annak a piros virágnak a feje még árnyékban van, és amikor újra szólnak nekem, már nem látom semerre azt a fekete foltot a feje mögött. Tudom, hogy a kőfal melyik repedéséből jön ki napozni a Gyíkkirály, és azt is, hogy a várakat őrizni kell. Tudom, a hangyák mondták nekem. – És milyen várat kell őrizni? – Hát amelyikben a szökdösős királylány lakik. – A szökdösős királylány? – Ühüm! Mindig be kell zárni mindenféle súlyos lakatok mögé őt, de hiába, mert megszökik! – Te ismered őt? – Persze. Egyszer találkoztam már vele. Itt feküdtem akkor is, a fűben, bámultam a feketerigót, amikor hirtelen elém kerekedett. – És beszéltél is vele? – Nem volt más választásom, mert idejött, és megkérdezte, hogy akarok-e játszani vele. És ha kérdeznek, akkor úgy illik, hogy válaszoljak rá. – És mit válaszoltál? – Azt, hogy nem bánom, játszom vele, ha akarja. – És miért volt szökdösős az a királylány? – Mert nem akart felnőtt lenni. Amikor a toronyszobában a nagy, kerek tányér mutatói körbefordultak, s újrakezdték volna útjukat, mindig megszökött a palotából, hátha akkor nem nő meg. Azt mondta, hogy abban a palotában lakik az Idő – és ha onnan elszökik, akkor talán megszökhet a Idő elől is. – És szép királylány volt? – Szép. Nagyon szép. Hosszú fűhaja volt, és puha szoknyája… – És csillogó szeme! És kedves mosolya! – toppantott valaki mellettünk, akit eddig észre sem vettünk. Talán a kőfal árnyékából lépett elő, talán a bokrok ágas-bogas világából, de királylány volt, az egyszer biztos, bár kicsit maszatos királylány. – Nem tudtok valami jó kis málnabokrot errefelé? Éhes vagyok! A kisember körbenézett, hátha tudok neki segíteni, majd a tekintetemet kereste – de engem már nem látott sehol. – Megint megszöktél, ugye? – Még jó, hogy! – hencegett a fűhajú királylány – Mi az nekem? Fütyülök a vastag vaspántokra az ablakon, meg a csikorgó lakatokra! Kibújok én minden résen! Bottal üthetik a nyomomat! Ahogy ezt kimondta, hatalmas, órafejű lények jelentek meg mindenhol a kertben. Botokat meg hálókat tartottak a kezükben, páncél fedte a mellüket, és szigorú arccal néztek szét. A fűhajú királylány egy bokor mögé bújt, maga mellé húzva a kis emberkét is. A két órafejű megállt a kert közepén, és körülnézett. – Itt kell valahol lennie! – szólt a toronyóra egy nagyra nőtt, kövér zsebórához. A zsebóra szuszogva ült le egy kőre, és a homlokát törölgette. – Akkor maradjon is itt! Kit érdekel? – Nem úgy van az! Órakirály néhány órát adott csak arra, hogy megtaláljuk. – Na de minden áldott nap? Kinek van erre ideje? A levegőt kürtszó, trombiták hangja hasította ketté. A vár felől jött a hang, a fűhajú királylány palotája felől. –  Mi volt ez? – kérdezte a kisember suttogva. – Óraünnep – biggyesztette a száját a fűhajú lány. – Minden áldatlan órában ez megy nálunk! Királyapám így adja tudtára a világnak, hogy megint eltelt egy óra a napjából. Minden órát számontart. Titkos papírokon vezeti a múlásukat, rettegve számolgatva újra és újra őket, nehogy egyet is elvesztegessen. Minden nap huszonnégy kis vonalkát húz, és mindig legalább kétféle dolgot csinál, mintha úgy lassabban telne az idő. – És lassabban telik? – Dehogy! Csak ő gondolja úgy! Közben újabb és újabb órák lepték el az öreg kertet. – Két perc van még, két perc! Aztán állhatok újra fejre! – fontoskodott a homokóra – Gyerünk, nézzük meg a kis tó mellett is, hátha ott bujkál a sás között! Az órafejű népség ahogy jött, el is tűnt a kertből. Hanyatt-homlok futottak a nád felé, botjaikkal, hálóikkal böködve a semmibe. A fűhajú királylány nevetve nézett utánuk. – Te, nincs nálad valami harapnivaló? – kérdezte, mintha mi sem történt volna. A kisember egy almát vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta. – Tessék, ezt neked adom. – Jól van, elfogadom. Úgyis lesz másik! Varázsolok neked, jó? – Te tudsz varázsolni is? – Persze, mi az nekem! Amennyit csak akarok! – Akkor miért nem varázsolsz magadnak is? – Á, nem úgy megy az! Ketten kellünk a varázslathoz! Magamnak amúgy sem tudok varázsolni semmit, hiszen akkor már régen levarázsoltam volna az összes zárat a toronyszobám ajtajairól, és nem kellene minden reggel a rácsokon kipréselnem magam. De neked tudok, ha te is segítesz! – És mit kell tennem? – Becsuknod a szemed, és azt mondanod: “Állj meg nekem, futó idő, fűhajú lány, gyere elő!” – és akkor én előtted leszek, amikor csak akarod! – És mások mit fognak szólni hozzá? – Ugyan, nem fognak észrevenni semmit! Nem is fognak meglátni, csak te! Egyes-egyedül te! – És akkor játszunk majd, mindig? – Semmi mást nem csinálunk! Ott, a palotában ugyanis játszani sosem lehet. – A kertben sem? – Ott különösen nem! Mert esetleg bedobom a labdám a rózsák közé. Vagy a szökőkútból kellene kihalászni a papírsárkányomat. Mondom, nem lehet ott csinálni semmi hasznos dolgot. Érted, ugye, hogy miért kell újra és újra megszöknöm? – És visszavisznek mindig? – Vissza bizony, mindennap. A fülemnél fogva. Rátűznek arra a vacak mutatóra, és azt mondják: menni kell, lejárt az idő. És szépen visszazárnak a toronyszobámba éjszakára. – Miért, éjszaka nincs idő? – Biztos van, csak nem látom. De reggel, amikor rásüt a falra az ablakon keresztül a Nap, és megvilágítja a falon az órákat, újra menni akarok. Te még sosem láttál annyi órát egy helyen, mint amennyi a palotánkban van, fogadjunk! Toronyóra van a torony tetején, zsebórák királyapám minden zsebiben, ingaóra, fedeles óra, homokóra – órák, órák, órák… Elegem van belőlük! – Itt nincs semmi ilyen – mutatott körbe az embergyerek a kezével – Csak katicák, kabócák, meg bokrok mindenfelé. Jól el lehet bújni a tövükben. Ne félj, itt nem találnak meg! – Tudom. Jól érzem itt magam… – mondta a fűhajú királylány, de akárhogy is néztem, a szürkületben egyre homályosabban láttam csak az alakját.   Nem is vettem észre, hogy közben este lett. Ott feküdtünk a fűben, elgémberedett tagokkal, és én az órámra néztem. – Nekem most mennem kell… – mondtam zavartan, és megigazítottam a szoknyámat. Kioldottam a fűszálat a hajamból, hadd játsszon vele a nyári szél. – Gondoltam – mondta csendesen a kisember. Futni kezdtem, bár nem siettem sehová. De amikor nem látott, lecsatoltam az órám a karomról, és behajítottam egy bokor alá. – Menj csak, fűhajú lány – nézett utánam kedvesen az apró embergyerek a mindent benövő bokrok, indák közül az öreg kert végében – Engem holnap is itt találsz… A világot betakaró szoknya>