Elsősorban drámapedagógiával és gyerekszínházzal foglalkozom. A kettő ötvözetét pedig színházi nevelésnek hívjuk, főállásban a Kerekasztal Színházi Nevelési Központban dolgozom, melynek egyik alapítója is vagyok. Idén ünnepeljük a társulat 25. születésnapját. Olyan előadásokat hozunk létre, amelyekhez feldolgozó programok is tartoznak, amelyek együtt komplex egységet alkotnak. Ezen kívül különböző helyeken is tanítok, például a Lauderben a férjemmel tartunk közösen projektszerű foglalkozásokat, illetve most éppen az Óbudai Waldorf Iskolában tartok tréningeket, ahol egy konkrét probléma orvoslására kértek fel. Az előbb felsorolt helyeken kívül még a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen pedagógiai képességek fejlesztése órát tartok   Lipták Ildikó (fotó: Kaposi Máté) Ezen kívül pedig több lapban is publikálsz, ugye?   Írok a Szitakötőnek, a Ligetnek, illetve még az ÚjNautilusnál és a Kortárs Online-on jelentek meg írásaim.   Mióta foglalkozol írással?   Mivel 25 éve drámapedagógiával foglalkozom, és azóta kell oly’ módon történeteket kitalálnom, hogy mások számára is hozzáférhetőek és érthetőek legyenek, ezért gyakorlatilag azóta. Szinte a kezdetektől publikáltam drámafoglalkozás-terveket és szakanyagokat. Másfél évtizede pedig volt egy próbálkozásom, amikor viszonylag könnyen találtam olyan helyet, ahol prózát is publikálhattam, viszont nem voltam elégedett vele, ezért abbahagytam. Csak két éve kezdtem el újból komolyabban foglalkozni vele, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy szerkesztővel dolgozhassak együtt. Megemlítettem Borbáth Petinek, hogy írok, aki nagyon jó fej volt és felajánlotta, megnézi az addig elkészült novella-kezdeményeimet, amelyekről elkezdtünk beszélni, és Peti kíséretével idővel eljutottak arra a szintre, amikor kijelentette, hogy publikálhatóak. Segített, és be is ajánlott néhány helyre, így kerültem az ÚjNautilushoz és a Csimotához is. Van két történet a Nyári nyomozásban, aminek volt előélete a Szitakötőben. Mindkettőhöz ugyanaz a karakter jelent meg a fejemben, aztán a tizenöt éves fiam javaslatára elkezdtem regényt írni erről a gyerekről. Ezeket a történeteket is elküldtem Borbáth Petinek, aki megmutatta Dóráéknak (Csányi Dóra, főszerkesztő). Ahogy korábban szétnéztem a gyerekkönyvpiacon, számomra a Csimota Kiadó volt a legrokonszenvesebb, így nagyon jó érzés volt, hogy rögtön az első írásom itt jelenik meg. Azt olvastam, hogy nyolc éves korod óta érlelődött benned ez a történet. Milyen élmények vagy események inspirálták?   Leginkább az identitás, mint probléma vagy kérdés, amit a regény fő szálának tartok. Nagyjából vissza tudok emlékezni arra a pillanatra, amikor életemben először felmerült bennem, hogy jó helyen vagyok-e, azok-e a szüleim, akik, vagy hogy miként kerültem ebbe a családba, ahova születtem? Természetesen biológiai értelemben nem kérdés, bár volt időszak, amikor ebben is kételkedtem természetesen, mint általában egy kiskamasz. Egészen pontosan emlékszem arra, amikor suliból hazafele menet leszálltam a buszról, mentem át az úton, és belém hasított a kérdés, hogy „Mennyire tartozom oda, ahova megyek?”. Ez bárkiben felmerülhet, ha például leszidják, vagy olyan különbséget érzékel a családjával, testvéreivel, ami nem egyeztethető össze az értékrendjével. Óhatatlanul felmerülhetnek ezek a kérdések és érdemes valamilyen módon feldolgozni.   Bálint karaktere nagyon valóságos és összetett, hogy sikerült az ő fejével gondolkodnod?   Régebben többször említettem a kollégáimnak, hogy én valójában egy 12 éves kisfiú vagyok. Ez nagyon furán hangzik és nehezen is hitték, hogy nem viccből mondom, hogy amikor magamra gondolok, kicsit mást látok, mint ami látszik. Amikor magamra gondolok, egy ilyen kisfiús alkatú embert látok. Ezen kívül sokszor érzem azt, hogy talán a 9-12 éves koromig tartó korszakom az, ami a legintenzívebben él az emlékezetemben. Ez a karakter mindenképp belőlem jön. Amikor a könyvet írtam, az számított a leginkább, hogy hogyan emlékszem a tizenegy éves kori önmagamra.   Ez egy nehéz időszak, és a kisfiút a legnagyobb változás közepén is egy óriási változás éri azáltal, hogy elköltöznek, és az események hatására kezd nyomozásba. Szóval mondhatjuk, hogy ez a történet egyértelműen az identitás keresésről szól?   Természetesen a kisfiú kora is egy abszolút tudatos választás, hiszen fejlődéslélektani szempontból ennek a korszaknak a fő jellemzője az identitáskeresés, az „ide tartozom-e” kérdésköre. Ez a nyomozás csak akkor lehet értelmes, vagy jó, ha végül saját magát tudja megtalálni benne. Nem gondolnám, hogy ennek a végére lehetne érni. Azt viszont mindenképp remélem, hogy rengeteg fontos dolgot megtudott saját magáról. Szerintem ez egy élethosszig tartó folyamat, én is szeretem feszegetni a határaimat, puszta kíváncsiságból belemenni szélsőséges helyzetekbe, csak hogy megnézzem, milyen érzéseket hívnak elő belőlem, hogyan reagálok rájuk. Kísérletezni azzal, hogyha én teszek, vagy mondok valamit, az mit jelent nekem?   Mennyi idő alatt készítetted el a regényt? Milyen metódusok mentén alkotsz? Nagyon fontos kiindulási alap volt a már említett két novella abból a szempontból, hogy viszonylag átfogó képem volt a karakterről. A körülményeit jól láttam, nem szerettem volna elvált szülők gyerekeként láttatni. Nem akartam túl könnyen érthetővé tenni, hogy ezért viselkedik úgy, ahogy. A költözést – amely a történet vezérfonalát adja – nagyjából akkor találtam ki, amikor azon tanakodtam, hogyan lehetne összefűzni a már említett, két novellát, amik a Szitakötőben jelentek meg. Milyen szituációk, életesemények lehetnek érdekesek ennek a gyereknek? Továbbá azt is kitaláltam, hogy nagyjából milyen időtartamot szeretnék felölelni ezzel a történettel. A dramaturgia viszonylag hamar megvolt. Akkor tudok dolgozni, ha elkap a gépszíj. Mivel nem vagyok profi író, megengedem magamnak, hogy akkor írjak, ha akarok. Mondjuk fejlődési szempontból ez nem túl hasznos attitűd. Mindig vannak ötletek-morzsák a fejemben, vannak, amiket le is írok, és nagyon szeretem azt az állapotot, amikor beránt egy történet. Számomra a legnehezebb az írásban, az hogy fenék kell hozzá. Tudom, hogy egy történet vagy karakter csak akkor bomlik ki, ha van türelmem kivárni. A karakter köré épül a történet, vagy fordítva? Nagyon gyakori, hogy inkább egy történet vagy történetfoszlány van a fejemben. A legizgalmasabb kihívás megtalálni a perspektívát: hogy ki tudja a legjobban elmesélni, próbálgatni, hogy az olvasó kihez tudna a legjobban kapcsolódni. A regényírás abból a szempontból is más volt, mint a novellák esetében, hogy több karaktert kellett kidolgozni hozzá, és volt, hogy változtattam is rajta. Például a három testvér nemi összetételén még a kezdeti fázisban változtattam, mivel szem előtt kellett tartanom azt is, hogy ne tűnjön úgy, mintha a saját gyerekeimből indultam volna ki, így a karakterek egyike sem hasonlít rájuk, inkább belőlem fakadnak, vagy ha jobban belegondolok, talán inkább a saját testvéreimből merítettem. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az összes karakteremmel azonos vagyok. Ha meg tudom szólaltatni azt a karaktert, ha igaz mondatot tudok a szájába adni, akkor az én vagyok. Bármilyen negatív is a karakter, muszáj vele valamennyire azonosulni, és hát belőlem jönnek, úgyhogy biztos van hozzájuk közöm. Konzultálhattál Treszner Barbival az illusztrációkról? Volt beleszólásod a regény képvilágába? Amikor írás közben a történet vizualitásával foglalkozom, egy fontos szempontot tartok szem előtt: a helyszíneket, ahol a történetek játszódnak. Vagy általam ismert helyszínekre helyezem a cselekményt, vagy nagyon részletesen elképzelem őket, és ezek mindig olyanok, ahol már jártam, vagy láttam. Egyébként konzultációra volt lehetőség, például amikor az első vázlatokat elkészítette, azok közül az egyiket részletesen is megrajzolta. A Barbi által teremtett képvilág nagyon tetszett, de Bálint, a főszereplő karakterét túl kisfiúsnak találtam. Ez szerencsére egybeesett Dóráék (Csányi Dóra, főszerkesztő) észrevételével, teljes volt az egyetértés, úgyhogy ezen változtattunk is. A munkával töltött közös egy év teljesen meggyőzött arról, hogy megbízhatom bennük. A borítóval és néhány részlettel kapcsolatban még voltak nüansznyi észrevételeim, de a lényegi részébe nem szóltam bele, inkább rájuk bíztam. Szerepeltek más címek a Nyári nyomozáson kívül? Azt hiszem, a címről kissé nehezebb volt dönteni, mint megírni magát a regényt. Végül teljesen meggyőztek erről a végleges címről, de kis híján belehaltam ebbe a procedúrába. Jó pár barátommal konzultáltam a címről, függetlenül attól, hogy ismerték-e a történetet. Már az ISBN kódnál tartottunk, és én még mindig a címen gondolkoztam, álmatlan éjszakákat okozott nekem, és okoztam vele én is a barátaimnak. A munkacíme Cserélt gyerek volt, amit érthető okokból annyira nem kedveltek Dóráék (Csányi Dóra, főszerkesztő), de sokáig úgy éreztem, hogy ez lenne az egyetlen igaz cím. Volt egy alkalom, mikor Szabó T. Anna megemlítette egy rendezvényen, hogy ő nagyon jó címadásban, ezért meg is kérdeztem, hogy segítene-e? Addigra annyira el voltam akadva ezzel, hogy nekem már teljesen mindegy volt, mi lesz a címe, csak valaki mondja már meg! Anna nagyon kedves volt, elolvasta a kéziratot, majd kijelentette, hogy nincs meggyőződéses címjavaslata, talán „Nyári nyomozás” lehetne, mi meg arra gondoltunk, hogy igen, ez az, ez végső soron egy nyári nyomozás.

<<VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYHOZ