Vadadi Adrienn igazi óvónéni! A gyerekekre teljesen ráhangolódva, abszolút empátiával ír. Meséit olvasva az az érzésem támad, hogy minden zökkenő nélkül egyszerre tud gyerek és felnőtt lenni. Népszerű ovis mesesorozata után az Alma utca 22. című regényével egy picit más hangon szólítja meg a nagy ovisokat, kisiskolásokat. Főhősei ízig-vérig szeretetreméltó gyerekek. A kalandjaik pedig folytatódnak a Nyomás a suliba! történeteiben: Misi, az Alma utca főhőse végre iskolás lett!
A kisiskolás tapasztalatai, valamint a könyv kapcsán kérdeztük Vadadi Adriennt. Olvasd el az interjúnkat!
Két hónapja elkezdődött az iskola. Lassan vége a barátkozásnak a közeggel. Mik a legjellemzőbb nehézségek ilyenkor?
A gyerekektől már távol került a megszokott ovis élet, ha nem sok ovistárssal ment egy osztályba, akkor a régi barátok is, és az új gyerekek között kell helyt állnia. Könnyen egyedül maradhatnak, ha nem sikerül egyből a mellé ülni, aki szimpatikus. Jó, ha ilyenkor kicsit dédelgetjük otthon, bátorítjuk, ha nagyon elbizonytalanodik, és a tanító néni is sokat tehet azért, hogy otthonosan érezzék magukat a gyerekek az iskolában.
Hogyan lehet segíteni a gyerekeket a beilleszkedésben?
Misi nagyon örül, hogy egy iskolába fog járni a házbeli barátaival. Csakhogy nagy Marosi észre sem veszi, és Kamilla sem vele, hanem a barátnőivel foglalkozik, ezért Misi egészen elkeseredik, és annak sem tud örülni, ami jó. A gyerekeknek maguknak kell megküzdeni sok mindennel, és a szülők abban tudják őket segíteni, ha meséltetik őket, ha meghallgatják őket.
Ha kérdezünk, kérdezzünk konkrét dolgokat: Ki volt a párod, amikor ebédelni mentetek? Mit játszottál a szünetben? Megszámoljuk hány gyerek nevét ismered már?
Misit is az vigasztalja meg, amikor Elek bácsival tud beszélni arról, ami vele történt: ha nem is direkt módon, de egy kis történetbe, vágyba csomagolva elmondja, hogy szeretné, ha másképp lennének a dolgok, és Elek bácsi meghallgatja, vele van. Ezzel tudunk legjobban segíteni nekik – mert beilleszkedni nem tudunk helyette. Persze fontos, hogy a tanító néni átmenetet teremtsen az óvoda és az iskola között, ne rohanja le a gyerekeket túl sok szabállyal, fegyelemmel, tananyaggal, az újdonságokat vonzón tálalja, hogy azt öröm és büszkeség legyen elfogadni, ne nyomasztó teher.
Legújabb gyerekkönyved, az Alma utca folytatása, a Nyomás a suliba! pont az iskolakezdésről mesél. Hogyan tudja a feszültségeket oldani egy történet?
Az egyből jó a mesében, hogy ismerős, szeretett gyerekek közé érkezünk az Alma utcában. A Nyomás a suliba! elején Misi visszaemlékezik, hogy milyen jó volt együtt nyaralni, aztán megéli az első napot, az első padtárs-keresést, az első házi feladat írást. Jó a kisgyereknek, ha a saját élményeit újraélheti a mesében, rácsodálkozhat, hogy más kisgyerek is hasonló gondokkal küzd, látja, hogy az a mesebeli kisfiú hogy oldja meg a gondot, beleélheti magát, és ez segít megtalálni a saját útját, oldja a szorongást. És amíg mesélünk, együtt vagyunk – ez önmagában ajándék az iskola első hónapjainak mindent elsöprő új menetrendjében és rohanásában.
Hogyan jött az ötlet a Nyomás a suliba! megírásához?
Azt éreztem, ha már a Marosi gyerekek annyit bíbelődtek a tandem bütykölésével, nem hagyhatom, hogy ne karikázzák vele körbe a Balatont! Szerettem volna Misivel is nyaralni Nani házában Balatonfenyvesen, aztán elkísérni őt első nap az iskolába, bekukkantani Elek bácsi műhelyébe, remegni egy egy kicsit Csúnya nénitől, hallgatni Kamilla hegedűjátékát az ablak alatt… A szereplők úgy élnek bennem, mintha valódi barátaim volnának, főleg mivel Emmának, a kislányomnak folyton Alma utca 22.-t kell olvasni. Szóval csak kedvem támadt őket újra meglátogatni.
Milyen tapasztalatokat dolgoztál bele?
Az Alma utca 22. és a Nyomás a suliba! történetei szinte egytől egyig a saját emlékeim. Én is, mint Misi, iskola után lejártam az udvarra játszani. Velem is, mint Misivel, történt mindenféle a barátaim körében. Amikor leültem írni, ezek az emlékek előjöttek és én eljátszottam velük. Ami aztán végül a papírra került, úgy összekeveredett a fantáziavilággal, hogy ahogy mondani szokták „az anyám sem ismerne rá”.
Én is jártam a barátnőmmel iskolába, mint Misi. Csak nekem nem engedte meg senki, mint Misinek Nani. Ezért titokban találkoztunk a troli megállóban. És mivel a troli tőlünk nagyon messze volt, rengeteget kellet gyalogolnom miatta. Így hiába indultam el minden reggel időben az iskolába, utolsó pillanatban, vagy csak azután értem csak oda. Az órákon én csak álmodoztam, de Misinek ezt csak a matek órán engedtem meg, mert számolni már óvodás kora óta szuper jól tud. A többi órán figyelnie kell, nehogy az álmodozás miatt úgy járjon, mint én, hogy kimarad egy csomó mindenből, aztán csak kapkodja a fejét! És a nyakamon lévő hegről is, pont mint Misi, fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket találtam ki, csak hogy már az első napon bevágódhassak az osztálytársaimnál.
Kiknek ajánlod a legújabb regényed?
Minden Alma utca 22. rajongónak, tanító néniknek, akik gyerekszemmel megírt iskolás történetekre vágynak, anyukáknak és apukáknak, akik az esti mese idejére szívesen visszarepülnének a gyerekkorukba, és persze a gyerekeknek, hogy képzeletbeli barátaikkal újabb és újabb kalandokba keveredjenek.
|