Fenséges dolog a szárnyalás. Még akkor is, ha nem a saját szárnyad repít, hanem két fél dió között, egy kis résen kukucskálsz kifelé a szédítő magasságban.”   kulturleny.wordpress.com   Lovranits Júlia meseregénye, a Lea és a viharbanyák, tavaly télen jelent meg a Könyvmolyképzőnél. Mi, akik az elmúlt évben a szerző körül tébláboltunk, és valamelyest nyomon követtük a könyv születését, csak A varjasboszorka néven ismerjük. Egy korábbi beszélgetésben, melyben Júliával, mint mesemondóval ismerkedtünk meg, már említést tett róla. Az elmondottak alapján már sejthető volt, ez a mese, ha napvilágot lát, új árnyalatot hoz a mesék világába… Éppen ezért bár nagyon szeretem Szőnyi Geri rajzait, illusztrációit, ez a borító hangulatában teljesen mást sugall a könyvről, mint ami (persze, fogalmam sincs mi volt a megrendelő/kiadó kívánsága). És ugyanígy hasonló okokból, az újonnan adott címmel sem sikerült megbarátkoznom. No, de nézzük a könyvet… “Ahogy beléptek, vagy tizenhét macska ugrott szanaszét, hogy helyet adjon a vendégeknek egy vénséges vén, színehagyott ülőalkalmatosságon, amely ifjabb éveiben kanapé vagy nagyobbacska fotel lehetett, de talán csak egy halom piszkos ruha volt, ami évek hosszú során vette fel mai formáját.”   A kötetben két különálló történet található. Az elsőben megismerkedünk főhőseinkkel és megtudjuk, hogyan köt barátságot két 12 éves iskoláslányka (Lea és Angika) megelevenedett kedvenceikkel, a boszorkányokkal. Közös kalandjaik során pedig tanúi lehetünk annak, hogyan gubancolja össze a világot egy balul sikerült boszorkányszombat. A másik történet két évvel később játszódik Lea kamaszkorában, a kezdődő felnőtté válás küszöbén. Leának kortársaival ellentétben csak egyetlen vágya van, hogy gyermek maradhasson, és hogy mindez valóra válhasson, a varjasboszorka siet segítségére. “A hajnali harmat sok mindenre jó: hatékony orvosság rontás ellen, a bánatos szíveket is meggyógyítja, de talán még szépülni is lehet tőle valamicskét.”   A könyv egyértelműen néphagyományokra, népi hiedelmekre épít, nagyanyáink örökségét őrzi. Rengeteg népmesei elemet is tartalmaz, és klasszikus magyar írók (Arany János, Dsida Jenő) versei is helyet kapnak a szövegben. Emellett tükrözi a szerző élővilág-szeretetét. Kiviláglik, hogy az írója bolondul a természetért, nagyon sokat tud a madarakról, virágokról, növényekről és szeretné, ha mi is megismernénk őket, az életmódjukat, és ha ugyanúgy szeretnénk őket, ahogy ő is. És ezzel nagyon jó úton jár. Egyszerűen nem lehet nem odafigyelni arra, amit a kökörcsinről, vörösbegyről, az erdő szépségéről mesél. “Madarak lábnyomai látszottak a hóban, kis szarkalábak vagy párhuzamos csíkok, amiket egy-egy felszálló madár szárnya húzott, mintha hosszú regéket írna a télről.” A kötetet olvasván az is világossá válik, hogy írója a kor mai gyermeke, akire olyan emberek munkássága is erősen hatott, mint Gerald Durrell, Neil Gaiman vagy Terry Pratchett, Bátor Szőr Robin képében pedig a Monty Python kacsint ránk a lapok közül.   Hogy Pratchettre visszatérjek, a történetekben szereplő viharbanyák, Pratchett vészbanyáinak alteregói, nem lehet nem rájuk ismerni. Bevallom őszintén ez azért zavart egy kicsit, és itt tűnik szembe igazán az, hogy bár a szerző már publikált rövidebb írásokat, mégis csak ez az első igazi kötete, amiből még hiányzik a kiforrottság, a magabiztosság, keresi még a hangját és az egyensúlyt saját egyénisége és az őt inspiráló hatások között. Amikor biztos talajon jár, a természetben, gyönyörű leírásokat produkál, amikor viszont kissé bizonytalan, mint például a jellemábrázolás terén, akkor időnként ambivalens érzések rohanják meg az embert (szereplők kora, egyénisége stb.), és egy-két kisebb baki is előfordul a történetben. Ám ez mit sem von le abból, hogy oda kell figyelni a könyv mondanivalójára, arra, hogy mit akar nekünk megmutatni a világból. Nekem nagyon tetszik ez az irányvonal, ahol Durrellt a népmesei hagyományokkal, hiedelmekkel vegyítjük. Játszva tanít, észrevétlenül szemléletet formál.