szegedikatalin.blogspot.com "Nagyon tetszik, hogy Baum milyen átgondoltan építette fel Óz társadalmának rendszerét. Kezdjük is rögtön a boszorkányokkal. Négyen vannak, két jó és két gonosz. A szél, a szélrózsa különböző irányaiból fújó szél emlékeztetőül végig jelen van a történetben, hiszen a szél okozta Dorka átmeneti katasztrófáját és sodorta messzire az otthonától. A négy boszorkány a négy égtájat képviseli, és mind a négynek kulcsfontosságú szerepe van a történetben. Bár a gonosz Keleti Boszorkány létéről csak akkor szerzünk tudomást, amikor ráesik Dorka háza, a csodatévő ezüstcipőt mégiscsak neki köszönhetjük. A nagyon gonosz Nyugati Boszorkány bár mindent megtett, hogy elveszejtse Dorkát, akaratán kívül mégis a segítségére volt: tőle származik az aranysüveg, a szárnyas majmokhoz vezető eszköz. De az Északi és legfőképpen a Déli Boszorkány, a gyönyörű Glinda közvetlenül segítik Dorkát a hazajutásban."   Szegedi Katalin Gondolataim az „Óz”-ról Óz története gyerekkori kedvencem volt. Nem emlékszem, hány évesen olvastam, illetve tulajdonképpen arra sem emlékszem, hogy saját magam olvastam-e, avagy anyukám felolvasását éltem-e meg ilyen intenzíven. Csak az „olvasmány” élményre emlékszem, nagyon mélyen belém ivódott a történet. A könyv, amit akkoriban olvastunk, annak Óz, a nagy varázsló volt a címe. Amikor olyan munkára kapok felkérést, melyet régen olvastam és a könyv illusztrációi nagyon maradandó és meghatározó élményt adtak nekem, olyankor nehéz dolgom van, hogy az előképektől teljesen megszabaduljak. Ebben az esetben azonban szerencsére nem volt semmi ilyen meghatározó vizuális élmény. Gyerekkori könyvemben Zsoldos Vera egyszerű kis rajzocskái nem kavartak fel igazán, bár nem voltak rosszak, de a rajzok helyett inkább a saját fantáziámra hagyatkoztam. Emellett láttam egy filmet is gyerekkoromban, annak volt a címe ugyanaz, mint a most megjelent könyvé, azaz: Óz, a csodák csodája, Judy Garland főszereplésével. A cím alapján legtöbben erre a filmre asszociálnak. Nekem határozott szándékom volt a könyv vizuális világát ettől a legmesszebbre elkanyarítani, és egy teljesen újfajta megközelítésben, a saját huszonegyedik századi verziómat létrehozni. Ez már akkoriban is elég poroskás régi film volt, tehát fel sem merült, hogy ennek a látványvilága valamelyest is befolyásolná a munkámat. Nem csak azért örültem, hogy illusztrálhatom ezt a művet, mert ez volt gyerekkorom kedvenc meséje, hanem azért is, mert olyan figurák szerepelnek a könyvben, akik egyébként nem tartoznak hozzá szorosan a megszokott „repertoáromhoz”. Kifejezetten érdekes kihívásnak tekintettem a számomra cseppet sem rutinfeladatot: kivételesen nem királylányokat, hanem nemlétező meselényeket kellett megformálnom, és akár velejéig gonosz boszorkányokat. Utóbbiak közül a Nyugati Boszorkány vált a kedvenc figurámmá. Mivel négy állandó főszereplő vonul végig a mesefolyamon, a legfontosabb feladatomnak az ő figurájuk megformálását tartottam. Vegyük előszöris Dorkát. A mese elején egy ártatlan, megszeppent kislánnyal találkozunk, aki a világ végére sodródott otthonától, és mindenáron szeretne hazajutni. Kalandjai során azonban lelkileg felnő: egy felelős döntéseket hozó, barátaiért bátran kiálló fiatal lányka lesz belőle. Ezt a belső változást igyekeztem tükröztetni Dorka külsején is: az én Dorkám nem egy édes, szőke copfos kislány. Az idő a külsején is nyomot hagy: Dorka eredetileg rövid haját a mese végére szépen észrevétlenül hosszúra „növesztettem”. A Madárijesztő egy kedves, bumfordi figura, akinek bár nincs esze, de ez a nem létező ész olykor okos döntések sorával gyakorta kihúzza barátait a bajból. Ami a külsejét illeti, ugyanolyan ruhát visel, mint a többsincsek, akik alkották: kék köpeny ez, kék kalappal, melyet – mivel ugye a képeim technikája ismét kollázs – egy réges-régi terítőből vágtam ki. Nálam a tárgyak évekig várnak a sorukra: ez a rongyos kék darab a nagymamám szépséges hímzett terítője volt egykor, húsz éve őrizgetem, és most a Madárijesztő kabátjaként fejezte be földi pályafutását. A Madárijesztő váz nélküli, alaktalan testét hosszú, vékony, nyúlós kezekkel és lábakkal ábrázoltam, melyeket a kisfiam régen kinőtt csíkos zoknijából alakítottam ki. Puha, hullámzó mozdulataival is egy esetlen, zsákszerű lény mozgását igyekeztem ábrázolni. Szöges ellentétben áll ezzel az, ahogyan a Bádogembert „mozgattam”. Természeténél fogva ő egy merev, szögletes, derékszögű mozdulatokkal közlekedő figura. Nagyon sokat gondolkoztam azon, mi lehetne az a megfelelő anyag a kollázsaimon, amin szemmel látható, hogy a Bádogember valóban bádogból készült. Azon is gondolkodtam ugyanakkor, hogy mi lehetne az a motívum, amitől jellegzetesen a századforduló Amerikájára asszociál mindenki? Hiszen akkoriban írta L. Frank Baum a mesét. Ekkor beugrott, hogy a nagyon szép, jellegzetes tipójával ez bizony nem más, mint a Coca Cola! Így aztán rengeteget megittam belőle, hogy kellő mennyiségű üres bádogdobozra tegyek szert, ugyanis ebből a feliratos lemezből vágtam ki a Bádogember figuráját. Az említett üdítőital cég azonban nem járult hozzá mindehhez, amire az a magyarázat, hogy ők nem jelenhetnek meg gyermekeknek szánt felületeken. Utólag végülis teljesen beláttam, hogy ez így van rendjén. Igen ám, de akkor már az összes Bádogember-illusztráció készen volt, újracsinálni mindezt pedig semmi kedvem nem volt, ezért új koncepciót kellett kieszelnem. A megváltozott helyzetben a Bádogember rozsdás felületét helyeztem előtérbe: létezik egy olyan vegyi anyag, mellyel antikolni lehet a fém-felületeket, s ezzel egy nagyon anyagszerű, rozsdás látványt sikerült elérnem. Tehát végeredményben még örültem is e változásnak, mert szépnek találom ezt a véletlenszerűen alakuló rusztikus felületet. Kevésbé volt egyszerű a helyzetem a Gyáva Oroszlán megformálásakor. Szerettem volna kézzelfoghatóvá tenni ezt az abszolút nem kézzelfogható tulajdonságot: a gyávaságot. Tudjuk bár, hogy a Gyáva Oroszlán éppen annyira nem gyáva, amennyire nem buta az eszetlen Madárijesztő, és amennyire nem szívtelen a szív nélküli Bádogember, mégis, e homéroszi jelzővel illetett állat tulajdonságát bizony vizuálisan is meg kellett mutatnom. Arra jutottam, hogy amíg a mese során ő maga gyávának tartja saját magát, addig nem mutatom meg teljes valójában. Vagy csak egészen piciben sejlik fel a messzi távolban az Oroszlán, a leggyakrabban azonban elbújtattam őt afrikai kabalarongya mögé. Ahogyan Dorka esetében a kislány hajának hosszát használtam fel egy lineáris időbeli változás bemutatására, itt ez a rongy válik a gyávaság bátorsággá válásának eszközévé. Míg eleinte az Oroszlánból szinte semmi sem látszik, csupán ez a rongy, ahogy aztán egyre nagyobb önbizalomra – így bátorságra – tesz szert, egyre kevésbé van szüksége erre a rejtegető kabalára. Dramaturgiailag fontos pillanat, amikor az Oroszlán megissza Óz zöld színű placebó-löttyét: ekkor az Oroszlán ráfekszik erre a jelegzetes rongyra, mintegy leigázva korábbi gyávaságát. A mese végén, amikor teljes valójában láthatjuk az állatok királyává lett, ahhoz méltó módon viselkedő pompás oroszlánt, bátorságtól duzzadó mellkasán immár csupán egy csokornyakkendővé zsugorodott az egykori emlék. És hát mindezen változások előidézője, a mese címszereplője, maga a Hatalmas Óz, vajon miképpen jelenik meg az illusztrációkon? Természetesen, amikor nagy fejként van leírva, akkor nagy fejként. Amikor a nagy varázsló a Tündérszép Hölgy képében jelenik meg, akkor pedig akképpen. Ezek azonban csak formális álcák. Anyai nagyapámról mintáztam a figurát, mert olvasás közben az ő alakja ugrott be. Mert ez a ravaszdi kis ember valójában nagy tudás birtokosa. Nem más ő, mint egy remek pszichológus: „páciensei” mind megkapják az áhított tulajdonságokat, melyeknek valójában mindig is birtokában voltak. Apai nagyszüleim is megjelennek egyébként a könyvben: Emi néni és Henrik bácsi képe a szoba falán az ő régi fényképük alapján készült.   Volt még néhány nehézség, melyekkel illusztrátorként szembesülnöm kellett, ezek közül az egyik legnagyobb problémát számomra Dorka ruhája okozta. A mese elején saját, régi kék kockás ruháját viseli (ezzel nem is volt semmi gond), Smaragdvárosban azonban új ruhát kap. De milyet is valójában...? A szövegben jó ideig az olvasható, hogy smaragdzöld ez a ruha. Néhány fejezettel odébb azonban kiderül, hogy a ruha színe valójában fehér, csak a zöld szemüveg által látszódott zöldnek. Hogyan lehet mégis ezt a vizuális paradoxont áthidalni úgy, hogy ne mondjak ellent sem az aktuális szövegrészletnek, ugyanakkor ne lőjem le a későbbi poént?   Így azt találtam ki, hogy ahol a zöld ruháról esik szó, ott egy zöld szemüvegen keresztül láttatom az egyébként fehér színű ruhát.   Végül a színek. Apróságnak tűnhet, de számomra nagyon érdekes tapasztalat, ahogyan a történetet végigkísérik a színek. Munkám során kronológikusan haladtam előre az időben: ahogyan barátaink, úgy haladtam én is fejezetről fejezetre. A többsincsek vidékén minden kék volt, Smaragdvárosba érve azonban minden, de minden zöldre változott. Kicsit aggódtam, hogy vizuálisan unalmas lesz majd a könyv ezekkel a szöveg által meghatározott, kötelező érvényű színekkel.   Végül nem az én érdemem, hogy színben abszolút kiegyensúlyozottak lettek az illusztrációk, ugyanis mindezt L. Frank Baum bizony előre kitervelte! Én csak megfestettem, amit leírt. Minden tiszteletem az övé. Kitalálta ezeket a különböző társadalmakat, Óz birodalmának különböző népeit. Az egyik népség kék, a másik zöld, a harmadik sárga, a negyedik piros. Amellett, hogy valóban kiegyenlítődtek az illusztrációkon a színek, elámultam, hogy mennyire zseniálisan vonta be a népek különbözőségét a gyerekek tudatába! Igen, bizony, ez is Amerika, a maga sokarcúságával, sokszínűségével. Nem feketék és fehérek, hanem kékek és sárgák, meg zöldek és pirosak ezek a nemzetek. Fontosnak tartottam mindezeken felül, hogy a könyv borítóján ne egy banális jelenet szerepeljen. A legtöbb Óz-könyv borítóján az a kézenfekvő jelenet látható, ahogyan a négy jóbarát bandukol a sárga úton. Én valami mást akartam. Itt kanyarodnék vissza a bevezetőben említettekhez. Dorka figuráját szerettem volna előtérbe helyezni, azt a lélektani változást, amelyen keresztülment. Emellett a különböző égtájakat képviselő boszorkányok szintén hozzá tartoznak Óz társadalmi rendszerének egészéhez. Négyen vannak, két jó és két gonosz. A szél, a szélrózsa különböző irányaiból fújó szél végig jelen van a történetben, hiszen a szél okozta Dorka átmeneti katasztrófáját és sodorta messzire az otthonától. A négy boszorkány a négy égtájat képviseli, segítik, illetve nehezítik Dorkát célja elérésében. Háttérszereplők ők, ám mind a négynek kulcsfontosságú szerepe van a történetben, ezért Dorka figurája mellett őket tartottam fontosnak a borítón kiemelni. Forrás: ekultura.hu (2) Kalandok Óz birodalomában (Kalandok a birodalomban) vissza a kiskamaszok sorozatához