Galgóczi Móni   Valahol messze, túl Kansas zöldellő mezőin, a Járhatatlan Sivatag mögött, de még a Végeláthatatlan Pusztaságon innen létezik egy föld, ahol a főbb útvonalakat sárga téglák jelzik. Mindegyik a birodalom középpontjába vezet, ahol egy csodálatos, smaragdzöld város áll. Smaragdvárosban (mert így nevezik az itt élők) sokáig Pasztória uralkodott, aki bölcs ember hírében állt. Őt a messziről érkezett Óz követte a trónon, bár a hatalomátvétel többek szerint nem volt egészen tisztességes. Óz jó uralkodó volt, amit nagyban elősegített varázshatalma, s a két gonosz boszorkánytól való félelme. Sokáig törte a fejét, mit is csináljon a két boszorkával, de nem jutott eszébe semmi. Szorult helyzetében kapóra jött Dorothy és három társának felbukkanása (Madárijesztő, Bádog Favágó, Gyáva Oroszlán). A történet végét úgy vélem mindenki ismeri, hiszen az egyik legnépszerűbb amerikai meséről van szó.   Azt viszont talán nem mindenki tudja, hogy a történet nem ér véget Dorothy távozásával, mert a szerző – fiatal olvasói unszolásának engedve – megírta a folytatást. Ebben megismerkedhetünk egy Tippetarius nevű fiúval, aki éppen nagy munkában van: tökembert készít. A testet fából, a fejet tökből, illő ruhát a fiókból kerít jókora teremtményének. Öröme nem tart sokáig, mert idő előtt hazatér nevelője, az Öreg Mombi, aki roppant mód megmérgesedik a bábu miatt, és dühében márványszoborrá akarja varázsolni a fiút. Tip szerencséjére ez eléggé időigényes eljárás, így van ideje elszökni a házból. Magával viszi Tökfej Jancsit, akit Mombi varázsporával életre kelt. A különös kettős útra kell Smaragdváros felé. Útközben találkoznak Hipphopp tábornokkal, aki fiatal lány létére éppen hadserege élére igyekszik, hogy aztán közösen elfoglalják Smaragdvárost, s elkergessék a Madárijesztőt, a jelenlegi uralkodót. Fantasztikus elemekkel megtűzdelt mese – vérontás nélkül, hiszen Baum, mint ahogy azt a bevezetőben is írja, kegyetlenséget eleve nem kívánt feldolgozni. Véleménye szerint: „Elérkezett az új mesék kora, amelyekben már nem szerepelnek dzsinnek, törpék, nem történnek iszonyú, vérfagyasztó események, amelyeket a mesék szerzői azért agyaltak ki, hogy félelmetes erkölcsi tanulsága legyen erkölcsi történeteiknek.” És talán éppen ennek köszönheti hihetetlen sikerét. A kis olvasók nem ijednek meg a rájuk nehezedő veszélyektől és ijesztő dolgoktól, hanem kényelmesen lavíroznak a valóság és a mese határán – hol az egyik, hogy a másik oldalon töltve egy kis időt. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy magát a regény gondolatiságát Dorothy érzelmi ragaszkodása jelenti, és gyakorlatilag a hazafelé vezető út nehézségeiről szól, akkor még nincs benne semmi meseszerű. Ha azonban a mellékalakokat vesszük górcső alá, máris megkapjuk a meseszerűséget biztosító légkört. Ha Baum nem engedett volna kis olvasói erőszakosságának, nem kellett volna megérnünk azt, hogy futószalagon gyártott, gyenge művészi erőt képviselő folytatások lássanak napvilágot. Bár akadnak közöttük egész jópofák, azért akkor is az 1900-ban íródott eredeti a legjobb. Amiből már 1902-ben musical, 1914-ben és 1925-ben némafilm készült, ám igazán népszerűvé az 1939-ben Victor Fleming rendezésében készült amerikai filmmusical révén vált. (3) Ozma, Óz hercegnője vissza a kiskamaszok sorozatához