Szökjünk meg az óriásoktól!
2017.10.06. 18:51
8 éves kortól
Írta: Julia Donaldson
Illusztrálta: Axel Scheffler
Fordította: Moldova Júlia
Kiadó: Pozsonyi Pagony
Oldalszám: 212
Behemanka, az óriáslány minden este ugyanazt a „nevetséges” kis mesét akarja hallani: Jancsi és az égig érő paszuly történetét, mesét „az igli engerről, aki felmászott a böngig bongó paszulyon”. Bár az óriások földjén közismert tény, hogy emberek nincsenek, Behemanka az ellenkezőjében hisz, és mindennél jobban vágyik a velük való találkozásra.
Amikor egy alkalommal kincsesládájában babszemekre lel, nagyszerű ötlete támad: mi lenne ha ledobna egy babot Óriásföld pereméről?
A vágya teljesül, a babszemből égig érő paszuly nő, és az óriáslány lemászik, hogy az apró lények közül néhányat magával vigyen otthonába.
Három testvér, Stephen, Colette és Poppy kerül a fogságába, akik egyáltalán nem vágynak ilyen hatalmas termetű játszótársra és arra sem, hogy ezután az óriások földjén éljenek. Egyetlen céljuk minél előbb hazajutni, de ez alkalommal a mesehősök szabadulásához bátorságukon, leleményükön túl, még az óriások fura hangzású nyelvének elsajátítására is szükség van...
Az izgalmas fordulatokban bővelkedő, rendkívül szórakoztató meseregényt érdemes ajánlani a már olvasni tudó kisiskolások körében.
|
Bánáti Anna
A Szökjünk meg az óriásoktól! története az elmúlt másfél évtizedben több tucat díjat bezsebelő brit írónő, Julia Donaldson fejéből pattant ki. A mese az ismert történet, az égig érő paszuly elemei alapján repít minket az óriások világába, hogy együtt izguljunk a három hazavágyó főhőssel.
Behemanka egy kilencéves óriáslány, aki szeret mindenfélét gyűjtögetni, de még inkább szereti az igli engereket, azaz a kis embereket. Abban, hogy ők léteznek, Behemankán kívül csak Vészna bácsi, a bolond öregember hisz, ez utóbbi azonban egy gyerekkori trauma miatt gyűlöli az apró lényeket. Az óriáslány egy napon elülteti az égig érő paszulyt (tehát a böngig bongó puszulyt), lejut az emberek földjére és elcsen néhány dolgot, így többek között a három testvért, Colette-et, Stephent és Poppyt.
Megkezdődnek a három gyerek megpróbáltatásai: eleinte Behemanka játszik velük, ám amikor az óriáslány bátyja, Zabu meghiúsítja szökési kísérletüket és kinevezi magát a testvérek új gazdájának, a gyerekek visszasírják még Behemankát is. Zabu kísérleti egerekként bánik velük, s emiatt Poppy majdnem vízbe fullad, Stephennek méhekkel és pókokkal kell megküzdenie, Colette pedig kis híján lezuhan a szakadékba. Hiába kerülnek vissza Behemankához, ő is egy idő után elhanyagolja őket: inkább csigáival és az új macskájával foglalkozik. Hogy a három testvérnek végül hogyan sikerül hazajutni (mert azt azért sejthetjük, hogy sikerül), azt nem árulom el. De nehezen.
A könyv olvasása során egy percig sem unatkozunk, hiszen egymást váltogatják az izgalmas, félelmetes és titokzatos részek. Az akciókba viszont egyáltalán nem fásulunk bele, mert az összes karakter rendkívül jól kidolgozott, így a lassabb, leíróbb részeknél nyomon követhetjük jellemük fejlődését. Emiatt a történet elsősorban nem is arról szól, hogy hogyan szabadítja ki Colette húgát, vagy hogy hogyan szereznek a gyerekek tejet a macska táljából; az akciók helyett a karakterek vannak a középpontban. Így válik Stephen csúfolódó és undok kamaszból bátor és védelmező báttyá, Poppy tehetetlen totyogósból óriások nyelvén beszélő diplomatává, Colette önfejű gyűjtögetőből ravasz és tudatos cselszövővé. A három testvér jelleme fokozatos és finoman adagolt fejlődésen megy keresztül, de megfigyelhetünk változásokat az óriások személyiségében is, bár az ő esetükben inkább hirtelen ráébredésről beszélhetünk. Így lesz Vészna bácsi megkeseredett bolondból az igli engerek tisztelője és Behemanka önző fogvatartóból a gyerekek barátja. Mintha még Zabu is kevésbé lenne gonosz a történet végére...
A könyv tehát egy pillanatra sem áll le, és épp emiatt az olvasónak nincs ideje elgondolkodni azon, hogy vajon hogyan oldódik meg a bonyodalom. Hiszen Behemanka tulajdonképpen nem gonosz, a maga módján még szereti is a gyerekeket, de képtelen megérteni, hogy ők vissza szeretnének jutni a szüleikhez. Végül Poppy oldja meg a helyzetet, aki az óriásoknál töltött idő alatt megtanul gorzul, azaz az óriások nyelvén, és megérteti Behemankával, hogy haza szeretnének menni. A könyv végi epilógus keretbe foglalja a történetet: általában az ehhez hasonló, „három évvel később” jellegű lezárások feleslegesek és zavaróak, de a Szökjünk meg az óriásoktól! esetében e nélkül a rész nélkül hiányérzetünk lett volna.
A gorz és az emberi (magyar) nyelv közötti hasonlóság rendkívül szórakoztatóvá teszi a történetet, hiszen nem teljesen érthetetlen az óriások beszéde, de mégis találgatni kell mondanivalójuk jelentését. Ezt megkönnyíti a könyv végén található szótár, ahol megtalálhatjuk az összes könyvben található gorz szót; ezek közül a legjobbak a héhukker (vicces), micsmocs (macska) és a nyornyer (fűnyíró) szavak voltak.
A rajzok Axel Scheffler tollából származnak. A karakterek komikus arca miatt (óriási orr, mosolygós száj) még a leggonoszabb szereplők sem tűnnek félelmetesnek. Az óriások és az emberek között a méretüket leszámítva semmi különbség nincs az ábrákon, ez pedig alátámasztja a könyv alapvető feltételezését, miszerint egyik nép sem gonosz, bár egymásról nem ezt gondolják. Ráadásul ahogy az óriások és az emberek, Colette és Behemanka is nagyon hasonlítanak egymásra: mindketten középső gyerekek, mindketten megállás nélkül gyűjtögetnek és hajlamosak önző módon elfelejtkezni minden egyéb kötelességükről. Emellett az illusztráció barátságos és otthonos hangulata miatt árnyalja és finomítja a félelmetesebb fejezetek hangvételét.
VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>
|
|