A legkisebb szegénylegénynek el kell hagynia a szülői házat, és próbák során el kell érnie egy meghatározott, vagy éppen hogy az elején még homályos célt. Ebben a mindenki által olyan jól ismert motívumban benne van a szülőktől való elszakadás problémája, a nagyvilágba való kilépés nehézsége, a testvérekkel való kapcsolat, belső szörnyekkel, félelmekkel való küzdelem, és végül a vágyott cél elérése.
Ezek nagyon fontos kérdések, nem csak minket, de a gyerekeket is foglalkoztatják, sőt mi több mindennapos problémáik. Mi rohanunk, dolgunk van, néha megállunk és elgondolkozunk, hogy tényleg hogy is van a világ és egyén viszonya, hogy állok a szorongásaimmal. De a gyereknek az első pár évében szinte semmi más dolga nincs, mint ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, ezeket feldolgozni, megoldani magában. És ebben segít neki a mese, mert nyilván nem ülhetünk le egy ovissal arról beszélgetni, hogy miért vagy féltékeny a testvéredre, miért érzed sokszor azt, hogy egy porszem vagy a világban, miért van az, hogy egyrészt nagyon szereted a szüleidet, de néha mintha gyűlölnéd őket. És nem azért nem lehet velük így leülni, mert buták, csak egyszerűen ez a racionális, lelkizős beszéd nem az ő nyelvük. Ezzel semennyit nem tudnánk segíteni. Arról nem is szólva, hogy -ahogy Bettelheim írja- nagyon durva dolog betörni valakinek a tudattalanjába, és tudatosítani azt, amit ő szeretne elrejteni, vagy éppen más formában találkozni vele.
És itt van az, amit tudnak a népmesék, és amit nem tudnak a műmesék, akármilyen kedvesek, szellemesek is legyenek: a nagy létproblémákat megragadni egyszerűen, szimbólumokba transzformálva. Valahogy úgy, hogy nem tudatosul a gyerekekben, hogy mi micsodát jelent, és mégis választ ad a kérdéseikre, vagy legalábbis segítenek megtalálni a választ.
A különböző feszültségek testet öltenek a történet során, megfoghatóvá válnak, behelyettesíthetővé. Azt meg majd a gyerek dönti el, hogy mit mivel szeretne behelyettesíteni, lehet, hogy ugyanaz a mese különböző fejlődési szakaszaiban más miatt fontos, az is lehet, hogy egy időszakban csak egy mesét kér mindig és aztán soha többé nem akarja hallani, hanem egy másikat vesz elő. De az biztos, hogy pontosan érzi, mikor melyikre van szüksége.
Nekünk, meseolvasóknak nem szabad cenzúráznunk ezeket a történeteket, akármennyire is borzasztónak tűnik, hogy a legtöbbjükben a húsát kivágják, fejét levágják, átváltoztatják, elhagyják, becsapják egyik-másik szereplőt. A gyerek önmagának cenzora, abban is, hogy mit akar hallani, és abban is, hogy mit akar elképzelni, melyik meséből mit mazsoláz ki, mire van szüksége.
A népmesék nem gügyögnek, nem csinálnak úgy, mintha mindig minden rendben volna, merthogy ez nem is igaz. Arra tanítanak, hogy vannak nehézségek, vannak problémák, de ara is, hogy ezektől nem kell félni, szembe kell nézni velük, mert legyőzhetőek. De csak akkor legyőzhetőek, ha nem tagadjuk a létezésüket.
Sok motivikus ismétlődés van a mesék között, de egy mesén belül is. Ez egyfelől szép, ritmikus szerkezetet ad a meséknek, másfelől a várt élmény beteljesülését, amit annyira szeretnek a gyerekek: várok valamit, és tényleg az lesz, tehát a világ megismerhető valamennyire, nem mindig mindenhonnan csak meglepetések, értehetetlen dolgok köszönnek rám. Ráadásul láthatom, hogy nem egyedül engem nyomasztanak bizonyos problémák, nem vagyok csodabogár azért, mert számomra is ijesztő dolgok jutnak eszembe.
De, hogy ne csak jótékony pszichológiai hatásairól beszéljünk a népmeséknek: ne feledjük, hogy ezeken a történeteken keresztül találkozik először a gyerek a nagy közös kultúrkincsünkkel: a különböző kultúrák közös történetváltozataival, sokszor a vallásos szemléletmóddal, és ha csak a magyar népmesékre gondolunk, akkor meg azzal a szép, ízes nyelvezettel, amivel a hétköznapi életben csak nagyon ritkán kerülne össze. Így pedig szórakoztatva bővítheti szókincsét, vagy a régi paraszti kultúrával kapcsolatos ismereteit. Mert azért ne feledjük, hogy nem utolsósorban ezek a történetek érdekesek, szórakoztatóak, sokszor lepipálják a legjobb kalandfilmeket is: romantikusak, izgalmasak, akciódúsak, és mégis jó a végük.
Bettelheim például a mese megoldási javaslatai között kiemeli a mesék jól ismert lezáró mondatát: “Még ma is élnek, ha meg nem haltak.” Ebben a mondatban az örök élet utáni vágy fejeződik ki. De a mese nem állítja azt, hogy ez lehetséges volna, helyette sokkal fontosabb dolgot mond. Azt, hogy a másik emberrel kialakított boldog kapcsolat feledtetheti a haláltól való félelmet. Azonban ezt csak úgy lehet elérni, ha leválunk a szüleinktől, ha kilépünk a világba, ha legyőzzük a szeparációs szorongásunkat. És ezen a ponton azt kell gondolnom, nemhogy aktuálisak még a népmesék, hanem ma talán még inkább aktuálisak. Mert a mai gyerek nem nagycsaládban vagy egy szoros közösségben él. Sok az elvált szülő, sok a nagyvárosi, elszigetelt, magányos gyerek. Ha lehet, akkor ma még fontosabb, hogy lássák, hogy egyedül is neki lehet, sőt neki kell vágni a világnak, mert ki lehet alakítani kapcsolatot a világgal. És bár munkát igényel, de különbséget lehet tenni jó és rossz között.
Végül néhány szót a fikcióról.
Vannak szülők, akik elutasítják a tündérmeséket, mert hazugságnak gondolják őket. Hogyan magyarázzák meg, hogy nincsenek manók a valóságban, ha a mesében azt hallja a gyerek, hogy márpedig vannak? Sokan becsapásnak érzik a gyerekükkel szemben, mások meg attól tartanak, hogy a gyerek azért fog félni, mert a sárkányról mesélnek neki. Pedig fordítva van az összefüggés: a gyerek mindenképp fél, és ha nem hallhat a sárkányról, nem tudja semmilyen formába önteni a félelmét. Felvilágosítani a gyereket, hogy nincs is sárkány! Kit érdekel, hogy nincs?
"A mese nem úgy igaz, ahogy a normális kauzalitás, hanem úgy, ahogy a képzelet igaz.”
És ezt a gyerekek nagyon jól tudják.
|