„- Mégis, milyen játék ez? - kérdezte halkan Balázs. - Ismered a kő-papír-ollót, kismöszijő? - kérdezte a Báró. Na, ugyanolyan, csak egy kicsinykét teljesen más.” Ilyen és efféle párbeszédekkel van tele ez a könyv, ami ugyanolyan, mint a többi mesekönyv, csak egy kicsinykét teljesen más.   Pedig tényleg mintha Alice Csodaországát és Lázár Ervin legszebb novellameséit keverte volna össze valaki, elhagyva a Lewis Carroll-féle lidércnyomást és sietősebbre véve a Lázár-féle novellalépteket. Míg előbbi bizonyára nincs sokak ellenére, utóbbi – a történetek kurta-furcsa vége, olykor: elvarratlansága – talán kedvét szegheti azoknak, akik mást várnak.   Ennek az ajánlónak tehát éppen az a célja, hogy felhívja a kedves olvasók figyelmét: ne várjanak mást, mint abszurditást hóbortos öregurakkal (Nagyapa és Lassú Báró), örök gyerekekkel (Balázs, az örök kisfiú és Sára, a meselány), valamint egyéb mesebeli lényekkel, úgyis mint Hecc macskák és Sacc kutyák, hogy a Színsárkányt vagy a Csodát meg se említsem!   A félelem már régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít; a Csoda, mikor még nem hívták így, egy busz volt; és az igazság az, hogy az Öreghölgycsillag hús-vér nagymama volt a boldog békeidőkben. Fura, igaz? Ezt a sok furcsaságot – miközben új szín, új évszak, új csillag vagy új szereplő születik épp – Egri Mónika rajzai kellő alázattal láttatják: az illusztrátor nem akar mindent ábrázolni, nem kel versenyre a szöveggel, inkább csak fel-felvillant figurákat, hangulatokat, végig egy bögre fahéjas-habos kávé meleg színskáláját használva. A könyv tördelése és a párbeszédek jelzése is rendhagyó – a különálló bekezdések és a csupán dőlt betűvel jelzett megszólalások némiképp megnehezítik az amúgy sem gördülékenyen induló olvasást (az ember rögtön az első bekezdésbe belezavarodik, ha meg akarja érteni, mi is az a Fahéjas kert). De megéri átadni magunkat a Fahéjas kert kusza varázsának: átmelegít, mint egy bögre fahéjas-habos kávé. Úgy is mondhatnám: kicsit csikland a szív körül. Tamás Zsuzsa