A mai gyerekek nyelvén remekül értő, kortárs észt szerző olvasmányos kötete bővelkedik a hétköznapinak korántsem nevezhető figurákban, és a váratlan, vicces, sokszor csodaszámba menő eseményekben. Főhősei átlagos családként élnek egy lakótelepi lakásban, ám különleges képesség birtokában vannak: képesek éberen álmodni. A szülőknek és a gyerekeknek is megvan a sajátos álomviláguk, a titkos hely, ahol számtalan izgalmas, mókás kalandot élnek át.
A negyedikes Sári a lifttel képes felhőországba repülni, ahol felhőbalerinákkal barátkozik, hat évvel fiatalabb öccse, Samu pedig az asztal alatti alagúton át varázsországba szokott eljárni, ahol természetesen ő maga a varázsló. Anya titkos palotájában gyönyörű királynőként uralkodik, akit Fekete Lovagként apa ment meg a sárkánytól. Apa titkos sportpályáján az utolsó lapokon még teniszbajnokként is feltűnik. A házmestert pedig a Vízivilág hercegeként láthatjuk viszont, aki egy idő után már nem képes az álmából kiszabadulni, s a bolondokházából a gyerekek mentik meg, hogy vízimanóként élhesse tovább az életét egy folyóban.
A képzeletbeli világok és a hétköznapi valóság között természetesen átjárhatóság van, a történések időnként összekeverednek, és ez számos érdekes, mulatságos helyzetet eredményez. Lírai és szívhez szóló könyv az álmokról és arról, hogy hűnek kell maradnunk az álmainkhoz. Mivel a könyv szerzője Andrus Kivirähk, váratlan és vicces helyzetekre, valamint számtalan csodás eseményre számíthatunk.
Miről is van szó?
Sári és Samu kisiskolás, nagyóvodás gyerekek, akiknek a világát megfelelő mértékben uralja Fantázia birodalma. Csakúgy, mint a szüleikét és a házmesterét, de a még hangsúlyos szereplőként ideszámítandó Birka úrét is. Utóbbi lesz az, aki elvesztve a kapcsolatot a fantáziájával, és csak unalmas, száraz, érdektelen történetek írására képes csupán, és a történeteit a legmélyebb rétegekig áthatja az erőszak.
Az erőszak megjelenése a könyvben – bár más szereplők álomvilágai sem mentesek tőle, de nem is egyelőek vele (a tornatanárnő bezárása a kastélybörtönbe, a matektanár melegebb éghajlatra küldése (szó szerint), Birka író úr megvadult süne) – akkor értelmezhető helyesen és helyén, ha a könyvet elhelyezzük egy tágabb kontextusban.
Egyrészt az írói életműben. Erről Galgóczi Tamás már írt az Ekultúrán, másrészt a gyerekirodalomban. Ugyanő utalt a révülésre a világfán, de mielőtt a magyar vonatkozású kapcsolatokat említeném, kinek nem Michael Ende A végtelen története jut eszébe a Fantáziába való utazások, a kontrollálatlan, eltúlzott ott tartózkodások következményéről. És bár ma már filmtechnikailag a gagyi kategóriába tartozik a Semmi farkasa, hát engem azért még mindig kiráz tőle a hideg, már csak a szimbolikus jelentősége miatt is. (Ugyan még nem a gyerekeim korosztályának való, de a Végtelen történet filmváltozatát – a farkast a szülői kézzel való kitakarásos cenzúra áldozatául ejtve – megnéztük a múltkor. Napokig téma volt a szerencsesárkány, Atréju, a mocsár, és úgy általában a történet. (Megérne egy misét az a kérdés is, hogy hogyan lett Atréjuból Átrásko, s a magyar filmszövegben miért az eredeti nevén fut.)
A regénybeli történet a világ frusztrációira itt is egy titkos helyet kínál megoldásként, egy személyes átjárót Fantáziába, az egyéni álmainkhoz. Ez sem egyedi megoldás, gondoljunk csak a Narnia krónikáira, vagy akár a Harry Potter 9 és 3/4-ik vágányára, illetve Edevis tükrére. Vitán felül áll tehát, hogy bár álmodozni jó és kell, de érdemes megőrizni az egyensúlyt.
Azt is vegyük észre, hogy a Sári, Samu hősei a személyes világuk megbomlásakor menekülnek a fantáziavilágukba, ahol az ismerős, és általuk szabályozott mikrovilágban leképezve a problémát megoldják, könnyebben állítva ezáltal aztán a külső világ egyensúlyi állapotát is helyre. És ez az, amiben újat hoz Kivirähk könyve. A fantázia világa csupán eszköz a hétköznapok élhetőbbé tételéhez, de a hétköznapi problémákat a valóságban oldja fel.
A történetben a szemfüles olvasó felfedezhet áthallásokat Böszörményi Gyula világával is – nyilván, ha a Harry Potterrel van, lásd Lovász Andrea cikke , ezzel is. Sári lifttel való utazása a felhőbalerinákhoz megfeleltethető a világfa szimbólummal, az álmok állat alakban való megjelentetése, (Birka úr sünije) állat védőszellem. Hasonlóan házmesteres bérházban játszódik a történet, s a házmester csakúgy, mint Baraboncás Döme a saját álomvilágában vezető pozíciót tölt be, és a regény végére eltűnik a valóságból.
A család ettől függetlenül átlagos életet él, apa dolgozik, anya dolgozik, otthon pedig kötéltáncosként egyensúlyozik a háztartás és a gyereknevelés között. A gyerekek és a férje segítenek neki, leviszik a szemetet, szülői értekezletre járnak helyette, a gyerekekkel is átlagos a viszonya, hiszen el merik neki mesélni a mindennapi gondjaik nagyobb részét. (A kisebbik részét meg egy gyerek se meséli el.) Az anya engem kifejezetten Mrs. Weasley-re, vagy még inkább Anne Shirley kebelbarátnőjére Dianára emlékeztet, akik az álmodozó kislánykorból kinőve, csak úgy maguknak, titokban megtartottak egy darabkát a gyerekkorukból.
És ebbe a darabkába bizony belefér az évek alatt sem csillapodó harag a tornatanárnő iránt, vagy az apukák gyerekkori matektanáraik iránti haragjának projektálása az új matektanárra, miközben rádöbbennek, hogy ők megvédhetik a saját gyerekeiket, mert ők már felnőttek.
Mindemellett (pszichológiai és annak határterületei) kutatásokon alapuló eszközökkel is dolgozik a kötet, hiszen például az apa figurájába és álmaiba beleépíti azt a sokat vizsgált alapvetést, hogy a sport, és a sportközvetítések a modern korban a vadászösztön a megnyilvánulásai (foci).
Azoknak, akik már ismerik a könyvet ajánlom a lenti idézeteket, mintegy konklúzióként akár, akik pedig még nem ismerkedtek meg közelebbről Sárival és Samuval jó olvasást kívánok!
Baktay Zelka, tanácsadó szakpszichológus írta a Bűn-esetek című tanulmányában (In: Mesterkurzus, A megismerés útjai, szerk.: Palcsó Mária, Saxum, 2007. 207-228.p.), hogy mára egyre eredményesebben sikerül keresztülvinni a tevékeny ember uralkodó morálját, holott:
“A bambulás: transz. Minitransz, de transz. Ilyenkor befelé nézünk. Magunkba. Agyunk egésze aktiválódik (…) Igen, ilyen bambuláskor az a csoda esik meg, hogy agyunk egyenletes fényben fürdik, mindenütt megvilágosodik. Ilyenkor születik és keresi meg a helyét valami új belátás, felismerés, amiről abban a pillanatban érezzük, hogy fontos, és aztán keressük, miért is az, hol a helye, hogyan alakítja majd a jövőnket.”
(Két oldallal később:) Hogyan kell a (elbambuló gyereket) békén hagyni?
Figyeljük meg azokat a pillanatokat, amikor rendesen elbambul. Ilyenkor őrizzük meg a helyzetet. Ha éppen beszélgettünk valakivel folytassuk (…) Csak a szemünk sarkából figyeljük a gyereket. Nézzük meg mikor lesz megint élénk az arca. Ezzel együtt valószínűleg valamilyen közlési igény is ébred benne. Mivel azonban a minitranszban összetett képet lát, nehezen tudja megfogalmazni, ha egyáltalán tud már beszélni.Várjuk türelmes figyelemmel, mit “hoz ki” látomásából. Lehet odaszalad valamihez, lehet, hogy új tevékenységbe fog, de az is lehet hogy beszélni, mesélni kezd valamiről. A fontos, hogy ilyenkor nagyon-nagyon sok figyelmet kapjon. Így tudjuk rászoktatni arra, hogy jó dolog, érdemes elmélyedni valamiben. Azért is fontos a sok figyelem, mert ha a gyerek ilyenkor nem kap figyelmet, azt súlyos kudarcként éli meg.”
Az álmodozás pedig bambulás. Amikor összerakjuk, újraéljük a már megtörténteket, amikor anélkül, hogy tudnánk feldolgozzuk őket. Kedves szerzőm, Ottlik Géza írja a Budában:
“És amit a gályapadon a szünetet nem tartó vezénylések, Eeegy! Kettő! Eeegy-kettő! már nem hagytak, még végig tudtál menni magadban, hogy ami volt, hogy is volt, milyen volt, miként volt. Nemcsak gondolatban és érzésben, hanem lazán az egész valóddal megismételni, legalább még egyszer. Ami nincs másodszor, az gyakran nincs is.” (Európa, 1993, 89.p.)
Ezt a magunkban való laza ismétlést, ezt a bambulást valósítják meg Andrus Kivirähk hősei. És elérik, hogy Fantáziának sok Bux Barnabás Boldizsára legyen, s soha ne kelljen homokszemmé redukálódnia.
Forrás: konyvmutatvanyosok.wordpress.com
|