A barátságos óriás
9 éves kortól
Írta: Roald Dahl
Illusztrálta: Quentin Blake
Oldalszám: 291
2016 augusztusában került a mozikba Steven Spielberg nagyszabású filmje, a világ leghíresebb mesemondójának egyik leghíresebb regényéből született A barátságos óriás. Ezzel egy időben új kiadásban jelent meg újra a regény, amelyet korábban Szofi és HABÓ címen ismerhettek az olvasók.
A Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás, azaz a HABÓ nem közönséges csontkrámcsáló óriás. Ahhoz túlságosan is kedves és gyámbor. Szofi legnagyobb szerencséjére. Ha ugyanis bármelyik másik óriás rabolta volna el az éjszaka kellős közepén, hamarosan felfalta volna reggelire. Amikor Szofi megtudja, hogy az óriások Angliába loholnak, és egészben nyeldekelnek le kedves gyerkedliket, ő meg a HABÓ elhatározza, egyszer s mindenkorra véget vetnek a szörnyűséges emberevésnek!
Roald Dahl kém volt, kiváló vadászpilóta, csokoládétörténész és feltaláló, továbbá a Charlie és a csokigyár, a Matilda, A barátságos óriás, valamint számos nagyszerű történet szerzője. A barátságos óriás az első kötet a Kolibri Kiadó Roald Dahl-sorozatában, amelyben új fordításban jelenik meg a Matilda, illetve a későbbiekben további népszerű Dahl-regények is. A köteteket a számos David Walliams-könyvet is illusztráló Quentin Blake rajzai gazdagítják.
|
Képzeld csak el, hogy fekszel az ágyban, mint Szofi, és egy óriás kéz hirtelen felkap takaróstul, és magával ragad.
Már azt hiszed, vége az letednek, amikor megtudod, hogy az óriás, a HATALMAGOS AZONÁLTAL BARÁTSÁGOS ÓRIÁS, röviden HABÓ.
HABÓ nem közönséges csontkrámcsáló óriás, ahhoz túlságosan is kedves és jámbor - Szofi legnagyobb szerencséjére. Ha ugyanis bármelyik másik óriás rabolta volna el az éjszaka kellős közepén, hamarosan felfalta volna reggelire. De ő – nem eszik mást csak orrborkát, egy undok, de mégis ehető növényfélét, és igazán barátságos. Így lett végül Szofi és HABÓ valóban két jó barát.
Amikor Szofi megtudja, hogy az óriások Angliába loholnak, és egészben nyeldekelnek le kedves gyerkedliket, ő meg a HABÓ elhatározza, egyszer s mindenkorra véget vetnek a szörnyűséges emberevésnek! Együtt tervelik ki, hogyan értesítsék az angol királynőt arról, hogy emberevő óriások – szám szerint kilencen – szaladgálnak a világban, Tatárországban, Hólandiában, és eszik jóízűen a „gyerkedliket”.
Hármójuk zseniális terve végül is megmenti a világot az emberfaló óriásoktól, akik az angol hadsereg segítségével, bekerülnek egy óriási verembe, és attól kezdve nem ehetnek mást, mint orrborkát.
HABÓ pedig Szofival együtt marad a királynő udvarában, mi több, derék, jól nevelt „emberré” válik, akiből végül is író lesz. S hogy ez mennyi kaland közepette történhet meg, azon magad is elcsodálkozhatsz, bízva abban, hogy nincsenek óriások, ezért nem is nyúlnak be érted az ablakon, és nem is vihetnek magukkal.
Roald Dahl kém volt, kiváló vadászpilóta, csokoládétörténész és feltaláló, továbbá a Charlie és a csokigyár, a Matilda, A barátságos óriás, valamint számos nagyszerű történet szerzője. A barátságos óriás az első kötet a Kolibri Kiadó Roald Dahl-sorozatában, amelyben új fordításban jelenik meg a Matilda, illetve a későbbiekben további népszerű Dahl-regények is.
Varga Kende Lőrinc
Mai menü: Gyerkedli orrborkával
Egy kicsit esetlen, öreges-ráncos, szikár óriás álmokat fúj az alvó gyermekek szobájába. Ő a HABÓ – a Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás, akit egy éjjel véletlenül meglát egy álmatlanul nézelődő árva lány.
Így indul Roald Dahl regényében két főhősünk nem mindennapi barátsága. Idén – a szerző születése 100. évfordulójának emlékére – újra a könyvesboltok polcára került a HABÓ és Szofi találkozásáról szóló meseregény, a mozikban pedig a könyv alapján készített film is.
A történet lényegében egyetlen, igen egyszerű lineáris szálon fut: mivel Szofi észrevette a különös idegent az éjszaka sötétjében, így az óriásnak nincs más választása, mint magával vinni a lányt az otthonába, oda, ahol az egyébként emberevő óriások élnek (néhány közülük: Húshabzsoló, Nyakfacsaró, Bendőnyelő, Lánycsócsáló, Vértunkoló…). A megszeppent vendégnek azonban szerencséje van, a HABÓ ugyanis kilenc vérszomjas, kétszer olyan hatalmas és rémisztő társával ellentétben az óriások földjén nem ritka, ám annál rusnyább és visszataszítóbb ízvilágú orrborkával csillapítja étvágyát. Nevezhetjük őt amolyan vegánóriásnak is, ha úgy tetszik.
De nem csak étkezési szokásai, hanem külső adottságai is jelentősen eltérnek a „normálistól”: Sokkal öregebb, mint a többiek, kissé kopottas öltözékben mutatkozik – így tehát nem csoda, hogy különcként, egy barlangszerű sziklavájatban tengeti napjait. Hatalmas elefántfüleivel azonban minden apró zajt meghall, s így tudja elcsípni az álmok országában keresztül-kasul röpködő altató, frissítő vagy éppen elrémisztő álmokat, amelyeket éjszaka a gyermekek szobájában ereszt szabadon.
Tulajdonképpen ez a nagyon átlátható, kedvelt és bevált karaktereket felvonultató alapfelállás eredményezi a regény gyengéjét is. Az ismerős kiindulási szituáció - amely a rossznak hitt, ezért számkivetett és ijesztő megjelenése miatt negatív szereplőként konnotált óriás (akinek valójában vajszíve van), és egy, a társadalom peremén elhelyezkedő (itt éppen árva) gyermek találkozásából adódik - ebben az esetben nem szolgál elég erős alapnak. Nincs igazán akkora íve, illetve átütő ereje a két barát történetének, ami az olvasó elragadásához szükséges. Maga a HABÓ jelleme is – egyértelmű pozitív fellépése ellenére is – sokszor már-már ellenszenvessé válik: legfőképpen talán éppen zárkózott természetéből eredő rossz szokásainak, folyton kritikus hozzáállásának túlzott hangsúlyozása miatt.
Ami miatt talán mégis megvan az esély arra, hogy az egészen könnyen belátható-kiszámítható végkifejletig eljusson az olvasó, az egyrészt inkább a stílusban, illetve a különleges, vitathatatlanul egyéni nyelvezetben keresendő; másrészt pedig a sűrűn közbeiktatott álmok megragadásának és azok színes képeinek élettel teli visszaadásának köszönhető. Egy gyerek számára, aki álmainak elmesélése közben észrevétlenül saját fantáziájának határait, sőt határtalanságait fedezi fel újra és újra, éppen ezek az álmos történetek lehetnek az erősebb kapcsolódási pontok.
Emellett maga a szöveg sokszor teljesen felfordított, szándékosan kibicsaklott és továbbgörgetett nyelvi megfogalmazásai is egy különleges olvasás-élményt generálnak, illetve fokozzák a fiktív, mesés térben való elmerülés érzetét. (Megjegyzendő itt, hogy a fordítóra különösen nehéz feladat hárul ilyen esetekben, hiszen egyszerre kell lefordítania nem létező szókombinációkat, és ezeket stílusban is egységessé gyúrni… Elismerés jár ezért Nagy Sándornak). A könyvet egyébként Quentin Blake eredeti illusztrációival adták ki, ami nagyon jól simul ehhez a furcsa nyelvi és képi világhoz.
Mindezek ellenére végig ott húzódik a kérdés: Vajon képes-e a stílus az elbeszélés tartalmi elemeit a hátán cipelni? Annak ellenére – vagy abban a tekintetben is –, hogy alapvetően gyerekek számára íródott a könyv, sokat számíthat az adott történetek üzenetének megértésénél, hogy milyen köntösbe is van az bújtatva, azaz mennyire bírja gondolkozásra, kérdezésre az olvasót a történet maga, illetve mennyire kacskaringós az út a rossz és a jó örökös párharcában a rossz legyőzéséig?
Dahl egyértelműen nem erre tette a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a színes, pasztellszínű álomvilág leképezésére. Ezáltal legalábbis annyira jól kirajzolódik saját – félreismerhetetlen – stílusa, mint a Charlie és a csokigyárban, úgy, hogy közben minden bizonnyal egyáltalán nem kell feltétlenül többnek látszania, mint amire eredetileg hivatott. Egy mesének, amely egy barátságos óriás segítségével elkalauzolja a fiatal olvasót a végtelen álmainak felfedezésében, miközben jól elkülöníthető kontúrral húzza meg a jó és a rossz felek közti különbségeket, előrebocsátva azt is, hogy a jónak – mint minden rendes mesében – felül kell kerekednie.
Forrás: prae.hu
Könyvkritikák blog
A Kolibri Kiadó tavaly augusztusban, a mozifilm premierjéhez igazítva jelentette meg hosszú évtizedek után újra Roald Dahl klasszikusát, A barátságos óriást. A korábban Szofi és a HABÓ címmel megjelent könyv egyben a Dahl-életmű nyitókötete is volt, amelynek azóta már a soron következő része, a Matilda is a könyvesboltok polcára került.
Az év legsötétebb óráján, amelyet a kis Szofi, aki egy árvaházban nevelkedik, csak úgy hív, hogy a boszorkányok órája, feltűnik a városban egy óriás. Mivel a kislány meglátja őt, a hatalmagos azonáltal barátságos óriás, vagyis HABÓ magával viszi őt a saját országába. A kedves, jóravaló behemót kilóg a társai közül: míg azok minden éjjel gyermekekre vadásznak, akiket aztán felfalnak, ő álmokat gyűjt és a fertelmes orrborkán éli az életét. Mikor a kislány tudomására jut, hogy az óriások London gyermekeit akarják megenni, közös erővel igyekeznek felvenni a harcot. Ez azonban már komoly államügy, így az angol királynő is színre lép, mindez egy roppant mulatságos, nyelvi leleménnyel megírt történetben.
Ha valaki elolvassa a művet, az igen csak meglepődhet azon, hogy a regényt Dahl kislányának ajánlja, aki 7 éves korában hunyt el agyvelőgyulladásban. A magyar változat olvasói számára pedig még meghökkentőbb lehet, hogy a művet egy vegyészdiplomával rendelkező, egyetemi tanár ültette át magyarra, aki bár nem kezdő a szakmában, de leginkább sci-fi regények és tudományos-ismeretterjesztő könyvek fordítása fűződik a nevéhez.
Azonban jelen esetben fordításról a szó szoros értelmében nem beszélhetünk, hiszen a HABÓ által beszélt nyelv elsőre időnként halandzsának tűnik, de igazából egy bámulatos játék a nyelvvel. Valószínűleg minden nemzet fordítója vért izzadt, mire sikerült megtalálnia azt a hangot, amellyel az angol eredeti íródott. A fergeteges szófordulatok, a hasonló hangzású szavak megtalálása, hogy közben a mondanivalót is megértsük, nem lehetett könnyű feladat. Szerencsére Nagy Sándor remekül vette az akadályt, és gördülékeny mondatokat adott a HABÓ szájába, elkerülve a kínos kényszerérzetet. (És valószínűleg éppen emiatt a zseniális fordítás miatt nem került sor újrafordításra, mint ahogyan a többi Dahl-regény esetében.) De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme itt van az én két kedvenc mondatom.
"- És ebből tanultál meg írni?- kérdezte Szofi.
– Elolvastam már vagy százszor – mondta a HABÓ. – De még mostanában is tanulok belőle új szavakat. Nagyon jó történet, és van, hogy oldalról Roald Dalhra kívülről benne van a fejemben az egész."
***
"Megyünk, meglátogatjuk Mrs. Sippit és Miss Sourit. Jól torkolatan ragadjuk őket, és befaljuk mind a kettőt."
A történet a gyermekek igényeihez igazodva végtelenül egyszerű, a vezetése lineáris, a karakterek jelleme élesen elválik egymástól, elsőre tudjuk ki a jó és ki a gonosz. Azonban Dahl még ezt a nem túl bonyolult meseszövést is olyan szinten tudja bájossá tenni, hogy a felnőttek is örömüket lelik az olvasásban. Abban a három napban, amíg kitartott a regény, végig valami nosztalgikus boldogság járt át, mind a háromszáz oldalt mosolyogva, időnként hangosan nevetve olvastam. Nem tudom, gyermekként mennyire élveztem volna ezt a könyvet, de az biztos, hogy az elmúlt napokban újra gyermekké válhattam, és Dahl is vissza adta a hitemet a gyerek- és ifjúsági regényekbe. Nem hiába tartják az egyik legnépszerűbb angol írónak, eddigi két, általam olvasott könyve alapján bizton állíthatom, hogy teljesítménye egyedülálló, stílusa utánozhatatlan, fantáziája pedig határtalan. A barátságos óriás pedig méltó emléket állít Oliviának.
|
|