Nagy Koppány Zsolt   Aki próbált már telhetetlen gyermeki fantáziát huzamosabb időn keresztül mesével jóllakatni, tudni fogja, miről beszélünk: a legkreatívabb, legtehetségesebb mesélők – akik a legyőzhetetlenség biztos tudatában vetik bele magukat a mesélés feladataiba – is hosszabb-rövidebb idő múlva kidőlnek. Ők általában családi barátok, rokonok, akiknek csak rövid ideig kell összpontosítani, és príma mesét szállítani – emlegeti is őket a gyerek évekig…!   Velük szemben az egyszeri szülő áll, akinek szikkadó fantáziájából minden este új mesé(k)nek kell kihajtani(uk) – ők próbálják okosan beosztani, ami még maradt, és hát meg is kapják érte a magukét a gyerekektől: kevés, unalmas, lapos, nem elég érdekes, stb.   Éppen úgy beszélnek a gyerekek, mint Erwin Moser könyvének, a Nagypapa meséi, avagy a repülő ágy című kötetnek Gáspár nevű főhőse, aki éppen a szüret idején betegszik meg (influenzás lesz), és hogy lábadozása zavartalan legyen, a család a nagypapánál helyezi el, akinek a szüreten nem sok hasznát lehet venni (csak a bort szereti megiszogatni aztán), így éppen jó lesz arra, hogy Gáspárt gondozza. Igen ám, de Gáspár, miután túl van a betegség első fázisán, igazi kis zsarnok mesefalónak bizonyul: egyfolytában nyaggatja szegény nagypapát, hogy meséljen neki. Az öregúr bele is kezd a Hüvelyk Matyiba, de nem emlékszik rá pontosan, nem úgy meséli, ahogy Gáspár szeretné hallani, és még nem is ivott eleget, hogy érdemben hozzá tudjon toldani… csúfos kudarc lesz a vége. Másnaptól azonban saját kútfőből meríti a meséket, és ezt a kútfőt rumos teá­val és borral öntözgeti a nagyobb teljesítmény érdekében. Nagyobb teljesítményre pedig tényleg szükség van: Gáspár ugyanis egy rabszolgahajcsár jóindulatával és egy multinál dolgozó középvezető emberségével terrorizálja a nagypapát: nem elég hosszú a mese, nem elég izgalmas, nincs benne elég boszorkány, tündér, lovag, történés, kaland, és így tovább. A mesék szépen, sorban követik egymást, az éber tekintetű kis beteg azonnali és kíméletlen kritikája pedig egyre jobbá varázsolja őket. Erwin Moser hihetetlen tudással mutatja meg egyfelől a gyermeki kíváncsiság természetét, másfelől pedig azt a mesélői kínlódást, amelyiktől folyton valami újat várnak a kis hallgatók. Nagypapa meséinél is mindig észre lehet venni, hol fogy el a szusz, hol van szükség egy kis terelésre (amit Gáspár nyomban megtorol: nincs kegyelem), hol kell még gondolkozni cseppet. Nagypapa ugyan egyre profibb ezekben, és mint mondtuk, iszogat is rendesen (a család tudta nélkül – viszont Gáspár tudtával: létre is jön egyféle szövetség kettejük között, melynek az a lényege, hogy ha nagypapa nem árulja el a szülőknek, hogy Gáspár már meggyógyult, és így a kisfiú újabb meséket hallgathat, a „beteg” gyerek sem árulja el nagypapa zugivói szokásait), de előbb-utóbb elfogynak a történetek: ilyenkor siet segítségére a szomszéd, Berti koma, aki ha megolajozza a gigáját, ugyancsak érdekes meséket tud kiagyalni (persze a kis Caligulának ez is folyton kevés, mindig belekérdez, kötekedéseivel más irányba tereli vagy újramesélteti a cselekményt, eltérő fordulópontokkal). Mind a kerettörténet, mind pedig a mesék hihetetlenül izgalmasak és nagy írói mesterségbeli tudásról árulkodnak. Gazsi rendel („…legyen benne egy lovag. Egy lovag meg egy sárkány. És egy varázsló se lenne rossz. Esetleg két varázsló! Egy jó meg egy gonosz. Aztán legyen még benne egy király. És királykisasszony se hiányozhat. És ami a lényeg, hogy sok minden történjen benne!”), nagypapa meg Berti koma pedig leszállítják a meséket, melyekben a humor kedves és üde („Gyuri visszatartotta a lélegzetét, és lesüllyedt egészen a tengerfenékig. Ahogy ott ült a tengerfenéken, érezte, hogy már nem tud tovább meglenni levegő nélkül. Most aztán mit csináljak? - gondolta magában, és ijedten nézett körül. Nagyon szép volt ám a tengerfenék: mindenféle színű kagylók hevertek körülötte, pompás növények lengedeztek az áramlásban, halak cikáztak mindenfelé. Szegény Gyurit azonban mindez nem vigasztalta”), de a Gazsi gyereknek ez sem elég, folyton csak kötekedik – már az én gyerekeim is, akikkel együtt olvastuk a mesét, és akik igazán nagymesterei a történet mesélés közben való eltérítésének és kisiklatásának néhány maliciózus kérdéssel és megjegyzéssel, nos, még ők is felszisszentek és kuncogtak, valahányszor Gáspárka beleokoskodott a történetbe. Aztán az utolsó, líraian szép(en kezdődő) mesénél, mely a kötetcímben is szereplő repülő ágyról szól, hirtelen kiderül a dolgok tétje: nagypapa ugyanis arra biztatja a bizonytalankodó Gazsit, hogy próbálja meg ő folytatni a mesét, ha már az eredeti verzió nem tetszik. Gazsi ijedezik, sor kerül egy szinte elméleti jellegű meséléstechnikai beszélgetésre is („– De nekem semmi nem jut az eszembe! – Dehogynem – biztatta Nagypapa. – Valami mindig eszébe jut az emberfiának. – És ha hülyeség jut az eszembe? – aggódott Gáspár. – Az se baj – mondta Nagypapa. – Mindent szabad. Minél nagyobb hülyeség, annál jobb. Csak kezdd el!”), és Nagypapa végül eléri pedagógiai célját: ráveszi és megtanítja Gáspárt a mesélésre, aki olyan izgalmas és gyermeki módon vad és kusza mesét rittyent, hogy öröm olvasni. Erwin Moser minden eddig magyarul megjelent könyve megvan nekünk, és mindegyiket nagyon szeretjük. De ezzel a kötettel olyan szintre emeli a játékot, sőt Játékot, amely felnőttnek és gyereknek egyaránt örömet okoz. (Arról nem is beszélve, hogy amíg nagypapa meséit és meséinek kitalálási körülményeit olvasom, próbálhatok kitalálni valami sajátot is, ami a kapott haladék szempontjából életbevágóan fontos és szolid hálálkodási alap.) Forrás: Magyar idők   valasz.hu   A burgenlandi borvidék kis falucskájában épp elkezdődik a szüret, amikor a család legifjabb tagja, Gáspár ágynak esik. Ilyenkor mindenki a szőlőhegyre indul, így a munkára már alig fogható nagypapára bízzák a lázas kisfiú felügyeletét, aki kissé tanácstalan, hogyan tartsa ágyban unokáját. Gáspár azonban segít: meséket kér. Nagypapa rég kijött a meseszövés gyakorlatából, kap is elég kritikát, ha túl gyorsan akarja lezárni a történetet, vagy ha nem tud kikeveredni a kacifántos fordulatokból. Erwin Moser tüneményesen kedves könyve egyszerre rém régimódi, hiszen a tündérmesék vándormotívumai és kedvenc figurái kelnek életre benne, és üdítően mai, amikor úgymond interaktívvá teszi a mesélést: a nagyapa a kisfiú kérésére lépten-nyomon módosít a néhány csésze rumos tea, egy-egy pohár bor hatására megszülető, igencsak fordulatos történeteken. Pazarul mulatságosak a mesék attól, hogy a nagypapa minden ismert motívumot képes megcsavarni, minden figurát új, képtelen tulajdonságokkal felruházni. Még öreg cimboráját is bevonja a mesélésbe. A gyógyulás napjaiban Gáspár és nagypapája között elszakíthatatlan kapcsolat szövődik. Fél szavakból is értik egymást. Erwin Moser nemcsak mókás meséket talál ki, Nádori Lídia remek fordításából is kisejlő sok-sok nyelvi leleménnyel, hanem pompás rajzokkal is illusztrálja őket. Hatvan-hetven éve ilyen grafikák állhattak a nagypapa könyveiben. Fekete-fehér, sokáig böngészhető, kicsiny képecskék. Ha a szülő, nagyszülő a gyereknek, unokának könyvet vesz, többnyire tanácstalanul áll az áttekinthetetlenül gazdag kínálat előtt. Hála Istennek, Erwin Moser kötete éppen szerénységével, régimódiságával kilóg a sorból.