Hazafelé kicsit becsuktam a füleimet, hiába kiabált apa, hogy „Állj meg! Ne ugorj a pocsolyába!”, én jól beleplaccsoltam az összesbe. Átázott a nadrágom, és belefolyt a hideg víz a cipőmbe. Nagyon fáztam. Vacogtam, és úgy totyogtam, mint egy pingvin. A vízbe ugrálást meghagyom nyárra és a strandra, azt hiszem. Anyával van egy titkos jelzésünk. Amikor olyan valakivel találkozunk, akinek köszönni kell, akkor megszorítja a kezemet. Finoman. Kétszer. Ilyenkor jó hangosan köszönök, hogy Szia! vagy Csókolom!, a nénik meg a bácsik csodálkoznak, hogy én milyen okos vagyok, anyu pedig büszke rám. Én is meg szoktam szorítani a kezét, ha vicceset látok, hogy jól nézze meg, és amikor más nem hallja, jól megbeszélhessük. Azt hittem, megtaláltam a világ legfinomabb ételeit: tészta paradicsomos szósszal, pizza (kukoricával és sonkával), rántott hús sült krumplival. Csoki, ropi, fagyi jöhetnek még. Meg is mondtam anyának, hogy mostantól én csak ezeket eszem, ne is főzzön mást. Aztán a nagymamámnál voltam, és paradicsomos helyett spenótos tésztát csinált, nem csirkehusit, hanem halat. Én meg annyira éhes voltam, hogy megkóstoltam. És nagyon finom volt! A borsófőzelék is! Azt hiszem, beszélnem kell anyával, hogy néha főzhet mást is. Mondjuk, hetente egyszer hajlandó vagyok megkóstolni egy új dolgot. De csak egyet! Tegnap nagyon fájt a hasam. Befaltam az összes csokit és cukrot egyszerre, hiába mondta anya, hogy nem eszi el előlem senki, ott fog várni. Hú, az nagyon rossz érzés, amikor az ember hasa fáj! Szerintem te ne próbáld ki! Amikor nem akartam semmit megenni, nagymami vicces arcot csinált a szendvicseknek, és gusztusos darabokra vágta a gyümölcsöket. Ugye, milyen szépek? Szerintem így még finomabbak is! VISSZA A BESZÉLGETŐKÖNYVHÖZ>>