Nem csoda hát, hogy szívszorongva hallgatták a sokféle muzsikát, és keserves könnyekre fakadtak, valahányszor a király egy-egy ügyetlenkedőt elzavart az almafa alól.
- Jaj, ha nem érik meg, hét évig nem megyünk férjhez! – zokogott a legidősebb királykisasszony.
- Mit csináljak, édes lányom? – mérgelődött a király. – Ilyen zenebonától még az aranyalma is megférgesedik!
Egyszer aztán, egy szélcirógatta hajnalon, váratlanul csodálatos hegedűszó csendült fel az almafa alatt. Világot járó vándorlegény telepedett alája, és anélkül, hogy tudta volna, mi a szokás ebben az országban, hegedülni kezdett.
Tüstént kinyílott a palota ablaka. Kikandikált rajta a legidősebb királylány, azután a középső, majd a legkisebbik. Kinézett a király, a hoppmester, az apródok, az udvarhölgyek, és amikor már mind kigyönyörködték magukat a muzsikában, még egyszer kikukucskált a középső királykisasszony. Ott is maradt az ablakban, három nap, három éjjel hallgatni a hegedűszót. Örült a király a kristálytiszta hangú zenének.
Nagy zacskó aranyat dobott a legényke lábához, nehogy almaérés előtt odébb álljon. De az nem pénzért húzta, hanem most már azért, mert a középső királykisasszony mosolya úgy megbabonázta, hogy nem bírta abbahagyni. Gömbölyödtek a fán a gyümölcsök, mintha varázsütés érte volna őket.
Harmadnap hajnalán vidám harsonaszó adta hírül országnak, világnak, hogy végre, valahára megérett a hencidai aranyalma! Jöhetnek a kérők, deli hercegek és gazdag királyfiak, Óperencián innen és túlról. A legényke még egyre hegedült, csak akkor ocsúdott fel, amikor két markos katona elpenderítette a fa alól, és a király kikiabált az ablakon:
- Elég volt, elmehetsz!
- Dehogy megyek felség! – válaszolt a legény. – Én nem az almafának, hanem a középső királykisasszonynak hegedültem!
- Akkor is eredj hátrább, megkaptad az árát! – lármázott őfelsége, mert röstellte, hogy a vándorlegény az előkelő kérők közé keveredik.
No, az nem is keveredett, hanem elpirult és félreállt, de az aranyakat előbb mind kiszórt az útra. Már éppen kezdtek gyülekezni a királyfiak. Rálépkedtek az aranytallérokra, nehogy poros legyen a csizmájuk. Nevetgéltek, találgatták, hogy melyikük lesz szerencsés!
Hát, amikor megkezdődött az aranyalmaünnep, a legidősebb királykisasszony almáját tüstént elkapta a Burkus király fia, a legkisebbikét meg egy daliás herceg. De hová gurult a középső királylányé? Az bizony sehová, mert ő ki sem dobta az ablakon.
A kérők zúgtak, türelmetlenkedtek odalent, az öreg király homloka pedig olyan tüzes lett a méregtől, hogy vizes borogatásokat kellett váltogatni rajta. Még ilyet! Hogy egy haszontalan kis királylány felrúgta a sok százéves törvényt! Méghozzá nem is a legkisebbik, akinek mindig többet megengednek, hanem a középső! A középső? Hallatlan!
Az egész udvar aprajanagyja körül vette a rendbontót. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel próbálta rábeszélni, hogy dobja már le azt az aranyalmát, ha nem akar szégyent hozni király apja fejére. Hencida ország jó hírnevére. De a királykisasszony kijelentette, hogy azért nem dobja le, mert az egybesereglett kérők közül senki sem szereti őt igazán.
Több se kellett a fényes kérőknek! Mellüket döngetve, hangos szóval bizonygatták, hogy dehogyisnem, hiszen azért akarják feleségül venni!
- Ez semmi! - legyintett a középső királykisasszony. – Előbb válaszoljatok egy kérdésemre!
Feszült csend támadt: még a szúnyog tüsszentését is hallani lehetett. A királykisasszony így szólt:
- Túl az üveghegyen, sárkányok várában, aranykalitkában van egy csalogány. Aki annak az énekét hallgatja, az minden este drágagyöngykönnyekkel sírja tele a párnáját. Feleljetek hát, szép királyfiak, deli hercegek: dacolnátok-e széllel, megküzdenétek-e rémmel, csakhogy elhozzátok nékem azt a madarat?
Megzendült az egész palota a kérők válaszától:
- Dacolnánk! . . . Elhoznánk! . . . Akár tüstént indulnánk!
Az öreg király majd’ megsüketült, mégis vígan csapott a térdére:
- No, látod, édes lányom, mennyire szeretnek! Mind elhoznák néked!
A királykisasszony megrázta okos fejecskéjét.
- Téved, édesapám! Ott legesleghátul áll egy vándorlegény, az ki se nyitotta a száját!
- Nahát! – zúdult fel mindenki nagy szörnyülködéssel, a királykisasszony pedig megismételte a kérdést:
- Mondd meg te is, vándorlegény, dacolnál-e széllel, megküzdenél-e rémmel, hogy elhozd nékem azt a madarat?
- Egy tapodtat se mennék érte! – kiáltott a legény.
- Nem-e? – gerjedt újra haragra a király. – Aztán miért nem?
- Azért, mert én azt akarom, hogy a királykisasszony sohase ejtsen könnyet, még akkor sem, ha valamennyi drágagyöngyé válik.
- Hallja ezt, édesapám? – ujjongott a középső királylány. – Most már biztosan tudom, hogy csak ő szeret engem igazán!
Tüstént odadobta az aranyalmát a legénynek, mielőtt még bárki más utánakaphatott volna. Elkapta a legény, mindenki szeme láttára a szívéhez szorította. Ez ellen még a hencidai törvénytudósoknak sem lehetett kifogásuk. A sok fényes kérőnek tátva maradt a szája. Erre bizony nem gondoltak, csak a gazdagságra. Szégyenünkben úgy eloldalogtak, hogy még a lakodalmi ebédet sem várták meg, pedig illendőségből marasztalták őket. Sebaj! Nélkülük is elfogyott a birkapaprikás!
Mire odaértem, már a levét is kimártogatták, csak az utolsó cseppje rezgett a hencidai király bajuszán!
|