Igazából csak az a baj a mai kamaszokkal, hogy túlságosan hamar képzelik magukat felnőttnek, és borzasztóan gonoszok. Hanga ezeket nap mint nap a saját bőrén tapasztalja, mikor három osztálytársa folyamatos cikizését kell elviselnie. Nem csak a rossz poénok miatt szomorú, apukája betegsége, később halála is eléggé betett neki, nem beszélve a több mint 10 kilós súlyfeleslegről, ami a bánatevéssel „felszaladt”, ráadásul még az iskolai teljesítménye is romlik szegénynek. Ám amikor az új szomszéd, Balázs felajánlja a lánynak, hogy segít neki a tanulásban, úgy tűnik, minden megoldódik. De Hanga minél több időt tölt el a harmincnyolc éves férfival, annál nagyobb veszélybe kerül…
Én személy szerint egyből levágtam már a fülszöveg elolvasása után, hogy mi lesz a „nagy csavar”. Most komolyan. Van egy csaj, aki totálisan össze van törve, aztán találkozik egy középkorú pasival, aki ajándékokat ad neki, holott nem is rokona vagy ilyesmi. Később pedig „kiderül, hogy Balázs nem az, akinek mutatja magát, a lány élete pedig rémálommá változik…” Kinek nem világos, hogy mitől lesz „rémálom a lány élete”? Oké, a címből nem biztos, hogy lejön, de a fülszövegből tuti mindenki ugyanarra gondol. (És csak azért sem írom le, mire, én aztán nem spoilerezek!)
Ha őszinte akarok lenni, nem tetszett a könyv. Értem én, hogy mai, meg fontos a mondanivalója, meg ilyenek, de olvastam már elég sok olyan könyvet, amit sokkal jobban élveztem. (Mondjuk, rosszabbakat is, de inkább hagyjuk.)
Nekem alapból nem jön be ez a naplófíling, nem látok benne semmi kreativitást, kicsit agyonhasznált, manapság pedig semmi értelme, hiszen egyetlen korombelit sem ismerek, aki naplót ír (hozzá kell tenni, elég sok írópalántát ismerek, akik inkább a történeteikben dolgozzák fel a velük történteket, de az más). Pár éve, mikor minden lány Szent Johanna gimi-lázban égett (amit egyáltalán nem értek, mire fel lett ilyen népszerű), talán voltak, akik a főszereplő Renit utánozva belevágtak, de nem hiszem, hogy máig kitartottak volna. Nem szeretnek a mai fiatalok naplót írni, mert bárki elolvashatja, nem szeretnek kézzel írni, nincsen rá idejük a Facebook mellett, és még sok ezer hasonlóan ostoba indok létezik. De inkább nem ecsetelem ezt, maradjunk annyiban, hogy nem ír senki sem naplót, legalábbis elég kevesen.
A másik dolog, ami miatt nem lett kedvencem, az maga a történet. Lehet, hogy velem van a baj, és nem vagyok még elég érett ahhoz, hogy értékelni tudjam, de egyáltalán nem tetszett. Talán azért, mert nem éreztem át teljesen, vagy nem tudtam beleélni magamat Hanga szerepébe. Egyébként van egy olyan sejtésem, hogy ezzel a korombeliek közül nem csak én vagyok így, mivel – szerencsére – sokunk nem élt át még csak hasonló traumákat sem. Olvasás közben egyre jobban erősödött bennem az az érzés, hogy a könyv nem is a kamaszoknak, hanem a felnőtteknek szól. Amikor pedig az utószót olvastam, amit egy pszichológus néni írt, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez így van.
Még egy kicsit zavaró volt számomra a nagyon szlenges, kissé erőltetetten „fiatalos” fogalmazásmód is. Néha rá kellett keresnem egy-két szóra, hogy mit is jelentenek pontosan. Bár elképzelhetőnek tartom, hogy túlságosan is elszoktam az ilyen szóhasználattól, és csak ezért éreztem kicsit soknak. (Amúgy hozzátenném, a mai kamaszok nem használnak olyan szavakat, mint „pöpec” vagy „csuka”.)
Azért a felsoroltak mellett volt még néhány dolog, ami kifejezetten tetszett, és emiatt örülök, hogy mégis elolvastam a könyvet.
A tabutémákat pedzegető történetekben az a jó, hogy talán valaki olyan is elolvassa, aki mint támadó érintett benne, és rájön, mennyire rossz az, amit csinál. Vagy éppen egy áldozat jön rá az olvasás által, hogy nincsen egyedül ezzel a problémával, és talán megoldást is talál, hogyan tudna segíteni magán. Vagy csak egy egyszerű kívülálló olvassa, és ha netalántán ő is egyszer áldozat lesz, vagy lát valakit, akinek ilyen problémája van, (nagyjából) tudja, mit kell tennie. Ráadásul valószínűleg nem lesz támadó. Ez a könyv erre tökéletes példa, csak az az egy baj van vele, hogy nem hiszem, hogy mondjuk egy pedofil vagy egy piszkálódó genyó kezébe kerül valaha is, ugyanis szerintem egyik csoport tagjai sem arról híresek, hogy ilyen könyveket olvasnának (vagy utóbbi esetében tudnak olvasni). Így elég kicsi annak a valószínűsége, hogy bárki is „megjavul” tőle. De annál valószínűbb, hogy egy áldozat vagy egy kívülálló elolvassa, és ezáltal tud segíteni magán vagy másokon, esetleg mindkettőn.
Nagyon hasznosnak tartom, hogy a könyv utolsó lapjain megadtak mindenféle telefonszámot és weboldalt, ahol tudnak segíteni a hasonlókat átélt tinédzsereknek, gyerekeknek, esetleg felnőtteknek is. Egy csomó szervezetről nem is tudtam, hogy így is segítenek másokon, vagy hogy egyáltalán léteznek. De most már tudom, és ha ilyesmi problémám lesz, és nincs ezzel kihez fordulnom, biztosan tőlük kérek majd segítséget!
Összességében nem volt olyan rossz könyv, sőt. Szerintem ha kicsit idősebb és érettebb leszek (és még emlékezni fogok rá), újraolvasom, és talán jobban meg tudom majd érteni. Mindenesetre a fentebb említett „rosszak” ellenére ajánlom mindenkinek, mert nagyon hasznos könyvecske, még így is rengeteget tanultam belőle, hogy nem lett a kedvencem... Szóval ha van két (vagy ha gyors olvasók vagytok, akkor egy) szabad délutánotok, akkor ajánlom, hogy olvassátok el, már csak azért is, hogy megismerjétek a világnak ezt a sötét oldalát (amit remélem, való életetekben sosem tapasztaltok majd)!
Balázsi Boglárka írása
|