A zsűri laudációja: Egy tizenhat évesen véletlenül teherbe eső lány története önmagában is figyelemfelkeltő, a szöveg megalkotottsága azonban káprázatossá teszi ezt a művet. A főhős, Pearl története nemcsak egy megesett kamaszlány példázata, hanem mindannyiunk története. Egy pillanatra fellobbanó szenvedély képes bennünk is olyan terheket hagyni, amelyek megváltoztatják életünket. A teher viselésének stációit, a viselkedés mintázatait, a gondolkodás és az elmélyülés erejét mutatja be gyönyörű képekkel a mű, amely végül a döntés megszületésének allegóriájaként is olvasható.   10 dolog, amire megtanít a Két rózsaszín csík Sztereotípiák nem véletlenül vannak   1. Amit tudunk fejben, azt nem biztos, hogy úgy is tesszük „Nézd, az elméletnek és a gyakorlatnak semmi köze sincs egymáshoz” (19.o) Gondolhatunk itt egy matekfeladatra is, ahol tudjuk, hogy a Pitagorasz-tételt kellene használnunk valahogy, de akkor valamiért pont nem látjuk, hogyan. De ugyanígy igaz lehet akár szex esetén is. Hogyne, mindenkinek a könyökén jön ki, hogy védekezni kell, csak aztán a nagy sietség és a hormonok tombolása esetleg mégis máshoz vezet 2. Fantomtünetek Mondhatnánk, hogy tipikus orvostanhallgatókra vagy éppen pszichológia szakos hallgatókra jellemző „betegség”. Amikor éppen tanulják a különböző testi-lelki betegségek tüneteit, majdnem az összeset igaznak vélik magukra, és már kész is a diagnózis – ami persze a legtöbbször hamis. Egyszerűen csak annyira félünk, hogy még testi tüneteket is képesek vagyunk produkálni. Különösen igaz ez Perla esetében, aki retteg attól, hogy várandós lett. („Amikor olvasok róluk, akkor minden egyes tünetet felfedezni vélek magamon. Ha nem gondolok rá, akkor semmi különöset nem érzek.” – 123.o) 3. A poénok és az irónia feszültségoldók „Csak poén volt. Egyedül a vicc tud segíteni abban, hogy ne temessen maga alá mindaz, ami most rám zúdult.” – (63.o) Ehhez nem szükséges több magyarázat… 4. A Hat lépés távolság elmélete „Mindenki kapcsolatba tud lépni a világon bárkivel egy nem több mint öt köztes ismerőst tartalmazó ismeretségi láncon keresztül.” – (83.o) Még egy kis hálózatelméleti érdekesség is befért a 180 oldalba. Egy kis pontosítás nem árt: Karinthy, akire magyar tudósként hivatkoztak, nem bizonyította ezt az elméletet, csupán felötlött benne, és megírta Láncszemek c. novellájában. Később egy amerikai pszichológus, Stanley Milgram bizonyította is. Később a Facebook is utánaszámolt, és ők már csak 4,7 lépést állapítottak meg. Akárhogyan is, érdekes megfigyelés. 5. Családi minták fontossága Mostanában nagyon felkapott téma, nem is véletlenül, hogy az, ahogyan gyermekkorunkban bánnak velünk, amilyen kapcsolatunk van a szüleinkkel, kihat egész életünkre. Ez már bizonyos szintig Perla életén is látszik. „Azt, hogy a fenyegetés milyen tökéletes nevelési módszer, az anyámtól tanultam meg, méghozzá tapasztalati úton.” – (86.o) Érződik, hogy a lány nem feltétlenül ért egyet a módszerrel, de azt nem vitathatja el tőle, hogy hatásos, és gyakorlatilag nem látott mást, nincs más eszköze a célja elérésére. Két jó hír: (1) nemcsak rossz családi minta létezik; (2) bizonyos fokig a hozott minták változtathatók. 6. Hazug kisgyerekek?! A legtöbbször: nem! A hazugság olyan dolog, amihez idő kell, hogy a gyermek megértse mi is az, illetve hogy rossz dolog. Főleg óvodás korban gyakori, hogy kitalálnak történeteket, amik a felnőttek számára egyértelmű, hogy nem igazak egyáltalán vagy legalábbis túlzások. Ez két dolgot is jelenthet: egyrészt a gyermek szeretné, hogy igaz legyen, amit mond, másrészt hogy élénk a fantáziája – ami persze nem probléma. Tehát Perla ikerhúgai sem hazudnak, az édesanyjuk bármennyire is ezt éli meg, csak egyszerűen szeretnék, hogyha ők is lehettek volna Indiában, ezért történetet találnak ki erről. 7. „Hogy lehet az, hogy egyszerre mindenütt gyerekeket és lestrapált nőket látok?” – 100.o A környezetünkből rengeteg inger ér egyszerre minket, amiből ha mindent felfognánk, igen hamar meg is őrülnénk. Éppen ezért az agyunk kiválogatja a számunkra fontos információt. Mivel Perlát újabban elkezdi foglalkoztatni a várandósság, a jövője babával vagy baba nélkül, természetes, hogy minden olyan információra, amely ebben a kérdésben segít neki, sokkal jobban odafigyel. Ezért tűnik számára úgy, mintha azelőtt nem látott volna szinte soha anyákat és gyerekeket. Pedig egyszerűen csak akkor még nem érdekelte annyira ez a dolog, nem tudatosította magában. 8. Szex, szeretkezés „A szeretkezés nagyon szép dolog […] Szeretkezni azt jelenti, hogy az érzékiséget megfűszerezed érzelmekkel, a kettőt összekevered, és falatonként ízlelgeted, sietség nélkül. Olyan, mintha az óceán leghatalmasabb hullámát megzaboláznád és meglovagolnád. [A szex] pusztán a hormonok, az ösztön és a túláradó izgalom [összessége.]” (167.-168.o) Természetesen a két szó bizonyos szintig egymás szinonimája, mégis a szeretkezés szó az, ami azt is leírja, hogy lelki háttér is van a fizikai történések mellett. 9.  A sztereotípiák nem véletlenül vannak, de egyes személyekre levetítve értelmüket vesztik (1) Perla édesanyja egy külsőségekre nagyon adó, hideg édesanyaként jelenik meg. Mégis kiderül a könyv folyamán, hogy a szíve nem jégből van, és nem egy 100%-osan antianya típus. (2) Perla nagynénjének a férje szerelő. Már látjuk is magunk előtt a pocakos, mindig olajos, kissé talán bunkó, nem túl értelmes, végképp nem érzelmes férfit. Davide pont nem ilyen, de hogy pontosan mely pontok nem igazak rá, azért érdemes elolvasni a könyvet. +1. Az ivartalanított kandúroknak nem lehetnek kölykei.   Muszáj csinálni valamit! - részlet a könyvből -   Perla élete olyan, mint a legtöbb 16 éves lányé. Iskolába jár, sportol, ábrándozik, és barátnőjével, Allegrával megosztja minden titkát. Ami hiányzik az életéből: a szerelem. Bár óvodás kora óta tetszik neki a suli egyik legmenőbb sráca, Cesare, úgy tűnik, nála nincs esélye. A két fiatalt azonban egy buliban mégis elragadja a hév, és váratlanul megtörténik, ami elképzelhetetlennek tűnt: összejönnek egy éjszakára. A lány azonban nem sokkal később rájön, hogy terhes... Kire számíthat ebben a helyzetben egy kamasz? Merre induljon? Kinek mondja el, mi történt? És persze a legfontosabb: vállalja-e az anyaságot Perla? Sosem voltam az a típus, akire azt lehetne mondani, hogy divatosan öltözik. A jóindulatúak azt gondolhatják rólam, hogy én felette állok a divatnak, de a helyzet az, hogy igazából alatta vagyok. Vagy mellette. Ez persze nemcsak nekem köszönhető, hanem a ruhásszekrényem tartalmának is. Merthogy ki tölti fel a szekrényemet ruhákkal? Természetesen Cristina, az anyám, aki a világra szült. És aki ambivalens viszonyban áll a ruháimmal: egyrészt határozottan úgy véli, hogy én még túl fiatal vagyok egy mélyebb kivágáshoz vagy egy miniszoknyához, másrészt időnként eltántoríthatatlan késztetést érez arra, hogy olyan titkárnős göncöket vegyen nekem, mint például a Chanel blézer vagy Twin-Set ruhák, amik maximum a nagyimnak állnának jól. Erre a kettős hozzáállására még rátesz egy lapáttal a vásárlási tízparancsolatának első pontja: „Még növésben vagy, úgyhogy felesleges sokat költeni a ruháidra!” Nos, ezektől az életveszélyes elméletektől függ a ruhásszekrényem aktuális, szezonális feltöltése. Persze ez magában nem mentség arra, hogy extra méretű pólókat és szemeteszsák alakú ruhákat választok magamnak. Mindazonáltal a mai ruhaválasztásom valódi oka az, hogy amikor a hentesbolt előtt elhaladva megnéztem magam a kirakatüvegben, lefagyva állapítottam meg az alakomon a kismamás elváltozások első jeleit. Bár ez nyilvánvalóan nem fedi a valóságot, én úgy látom, mintha a hasam máris hőlégballon-­nagyságú lenne. Most itt ülök a szokásos parkban, a szokásos padon,szemben a megszokott fagyis bódéval. Egy derékban buggyos, egyébként pedig szűk, szürke vászonnadrág van rajtam. Olyan, amilyet az ovisok szoktak hordani. Pompás felsőm pedig nem más, mint egy akkora póló, amiben negyedmagammal is kényelmesen elférnék. A hajamról pedig, amit csak úgy sebtében kötöttem össze lófarokba, ne is beszéljük. Egyszóval, ha kitennék magam elé egy kartondobozt, nyugodt szívvel számíthatnék az együttérző járókelők pénz formájában megnyilvánuló jóindulatára. Allegra akkor érkezik meg, amikor éppen dühösen elkaparok egy szúnyogcsípést a karomon. – Hogy vagy? – érdeklődik olyan hangsúllyal, amiből egyértelműen érződik, hogy tulajdonképpen ezt akarta mondani: „Te jó ég, hogy nézel ki?!” – Vettem fonalat meg kötőtűt, hogy nekiálljak a kelengyének – jelentem be holt komolyan. Majd gyorsan megnyugtatom, mielőtt még elájulna. – Csak poén volt. Egyedül a vicc tud segíteni abban, hogy ne temessen maga alá mindaz, ami most rám zúdult – majd a hasamra mutatva folytatom – … és ami bennem van. Allegra lehajol a hasamhoz, tölcsért formál a kezéből, és ráteszi. – Szia, picur! Valami belehasít a szívembe. Eddig még fel sem merült bennem, hogy ilyen szavakat is lehet intézni ahhoz a valamihez, ami a hasamban van. Eddig, vagyis mielőtt Allegra „picur”-nak nevezte volna, csak és kizárólag úgy gondoltam rá, mint egy nemkívánatos sejtcsomóra. Vagy mint egy jóindulatú daganatra. De az, hogy esetleg meg is lehet szólítani, eszembe sem jutott. Allegra észre sem veszi, mennyire felkavar, amit mondott, és csacsogva folytatja. – Szerinted fiú vagy lány? Egy kicsit kivárok a válasszal, majd gúnyosan felelem: – Csupán egy betolakodó, aki még albérletet sem fizet. Felhúzza szőke szemöldökét, majd összehúzza kifestett szemét. Egészséges, napbarnított bőre különösen széppé teszi. Az én arcszínem viszont olyan sötét, mintha odakozmáltaam volna. – Eldöntötted már, hogy mihez kezdesz? – Milyen értelemben? Még csak néhány perce találkoztunk, de Allegra már ki tudja, hányadszorra talál az elevenembe az újabb kérdésével: – Megtartod, vagy sem? – Képtelen vagyok koncentrálni. Teljesen leblokkoltam, annyira nyomaszt ez a gigászi probléma. Ő nem fűz hozzá semmit, én pedig folytatom: – Anyámat teljesen lefoglalja a maga baja. Egyedül vagyok otthon. Az ikrek a nagyinál vannak, én meg legszívesebben a Marson lennék. Mégis, szerinted hogy a francba tudnék bármit is eldönteni ebben az állapotban? – Nyugodtan adhatsz magadnak néhány napot. Hogy mi történik a következő néhány napban, hogyan tudja meg Allegra családja a nem várt terhességet, az kiderül az olasz regényből, ez a két rózsaszín csík...