Szabó Borbála regénye felkavaró őszinteséggel boncolgat egy olyan, teljesen hétköznapi szituációt, ami minden második gyerek élethelyzete lehetne. Vagy talán az is. Tud-e az ember olyan gyötrően, kiábrándultan és tragikusan magányos lenni máskor, mint kamaszkorában? Még ha a felnőttek mindent rendben lévőnek hazudnak is, egy tizenéves sokkal élesebben észreveszi a problémákat, és gyötrődve keresi a megoldást olyan gondokra, amiket nem az ő feladata lenne megoldani. Szabó Borbála regénye felkavaró őszinteséggel boncolgat egy olyan, teljesen hétköznapi szituációt, ami minden második gyerek élethelyzete lehetne. Vagy talán az is. Úgy éreztem: a főhős annyira egyedül van, hogy valakinek, legalább az olvasónak, ott kell lennie mellette.
Szabó Borbála könyvének főhőse és narrátora egy kamasz lány. Olyan, mint a legtöbb tinédzser: problémás. Fel van vágva a nyelve, káromkodik, dühös gondolatai vannak az őt körülvevő világról, amiket, ha van hozzá bátorsága, ki is mond. Néha nem mondja ki, csak belül fortyog tovább. A belül fortyogás pedig nem túl jó. Mert ennek a lánynak – akinek nincs neve, hiszen bármelyikünk lehetne, te vagy én – rengeteg gondja van, és ehhez szomorúság, frusztráció és harag társul, amiket, ha nem ad ki magából az ember, belülről mérgezik tovább.
A főhős látszólag kiegyensúlyozott környezetben él. Bár a szülei elváltak, de mind a ketten találtak maguknak új kapcsolatot, az édesapja révén még új kisöccse is született. A bátyja jó fej egyetemista, a külön élő apa minden kívánságát teljesíti. Egy nagy lakásban él az anyjával, az anyja pasijával, a nagymamával, és az időnként fel-feltűnő báttyal együtt, van egy cuki kis szobája, és még macskát is tarthat. Kettőt. Ő azonban, mint minden kamasz, pontosan érzékeli a helyzetében lévő hamisságot. Felismeri, hogy az anyja, bár még valamelyest működik anyaként, de masszív alkoholista. A nagymamája magán kívül nem törődik senkivel, a vitában mindig az erősebb mellé áll. Az anyja új pasija szintén iszik, de a már lebutult verzióból, aki csak azért nem molesztálja a nevelt lányát, mert túl részeg hozzá. A báty kihasználja a szülőket, és pénzzel nyúlja le a húgát: ehhez pedig mindenkinek pontosan azt hazudja, amit az hallani akar. Az édesapa nem szeretne felelősséget vállalni a szinte felnőtt gyermekeiért, hiszen egy új, hasonlóan boldogtalan házasság csapdájában vergődik, lelkifurdalását pedig pénzzel enyhíti. A főhős egyetlen menedéke a pici szoba, benne a két macskával: ahogy azonban szorongása növekszik, gyötrődése lassan a menedéket is börtönné változtatja.
Egy elrontott irodalomfelelettel indul a regény, majd a főhős a szoba galériájára menekül, és innentől kezdve gyakorlatilag ebben a térben marad. Itt, mint egy aprócska színpadon, vonulnak fel előtte családja szereplői. Azonban senkit sem ő érdekel, hanem saját önigazolását keresi: ha pedig ezt nem kapják meg, sértetten és agresszívan reagálnak. A cselekmény egy idő után játékosan induló, ám egyre elkeseredettebbé váló fantázia-színtereken folytatódik. A két macska, Frici és Dezső, mint az a főhőst is meglepve kiderül, nem más, mint Kosztolányi és Karinthy: egymást ugratva, bolondozva, cinikus, szarkasztikus kommentekkel és közjátékokkal fűszerezik az egyre sötétebbé váló jeleneteket. Mert a főhős végigél egy klasszikus pánikrohamot. Ha nem lenne mellette a két cica, miközben a New York kávéházat vizionálja, hogy könnyíthessen magán a sarokban álló macskaalom felett (a szobát nem meri elhagyni), valószínűleg összeroppanna.
Szabó Borbála azonos című, nagy sikerrel játszott színdarabjából írt regényt. Ez látszik a szövegen is: a dialógusok megformáltságában, a pontos dramaturgiai felépítésen. Frici és Dezső párbeszédei hozzájuk méltóan intellektuálisak, humorosak, tele kifinomult irodalmi utalásokkal. A „macskajátéknak” ezen túl fontos dramaturgiai szerepe van: eltávolítja és megmagyarázza a főhőssel történteket. Mint egy családállításon, vagy drámacsoporton belül, a két macska úgy viszi színpadra és játssza újra a főhős körül történő, csöndes tragédiát, egy család szétforgácsolódását, és a megrekedt életeket, hogy az így nemcsak értelmezhetővé, hanem feldolgozhatóvá is válik.
A főhős megtanulja pontosan látni a saját helyzetét: míg a kötet első felében csak sodródik az eseményekkel, legfeljebb beszólogat, és saját maga szerint is szánalmasan palira vehető egy kis hízelgéssel, a regény végére már pontosan átlátja a családi kapcsolatokat és viszonyrendszert. Éles képet alkot mindenkiről, ami nem mentes a megértéstől sem. A kötet egyik legmeghatóbb részében, az anyával való (képzeletbeli?) beszélgetésben, avagy a bizarr kimenetelű, macskák által levezényelt sakkjátszmában az a kívánság is megfogalmazódik, hogy ő nyújtson segítséget a szülő számára, akkor is, ha ez rettenetes áldozatokkal jár. Az a kép pedig, amikor az anya, mint alkoholtól torzult gyermek bújna a lánya ölébe, úgy is belém égett, hogy a színdarabot magát nem láttam, csak a könyvet olvastam.
Miután befejeztem a Nincsenapám, seanyámat, azon morfondíroztam, vajon megtalálja-e a nagyon jó regény azokat a kamaszokat, akik hasonló problémákkal küszködnek. Aztán, már a következő pillanatban ráébredtem, hogy ennek a könyvnek nem azokat a gyerekeket kell megtalálni, akik olyanok mint a főhős: épp ellenkezőleg. Ez a könyv főleg azoknak szól, akik többé-kevésbé rendezett körülmények között élnek, és el sem tudják képzelni, hogy egy hadaró, kudarcba fulladt versfelelet, egy elkapkodott bulímiás hányás, egy ideges beszólás mögött milyen személyes poklok rejtőzhetnek. Meg kell tanulni, hogy ami látszólag oké, nem biztos, hogy oké. Hogy oda kell figyelni a körülötted lévőre.
|