Nyolc történet, ami élesen belénk vág – asszimilációról és kirekesztésről, előítéletről és intoleranciáról, gyilkosságról és halálbüntetésről, erőszakról és bosszúról, integrációról és kulturális sokféleségről.  Mutatunk egy részletet a Mindenből:  A japán lányok, mert így hívom őket, akkor is, ha igazából fogalmam sincs, hogy japánok-e. De épp most tanultunk Pearl Harborról töri órán, és arra gondolok, hogy japán katonai pilóták utódai lehetnek, akik fogságba estek, és ezért laknak olyan házban, ahol soha nincsenek elhúzva a függönyök vagy nyitva az ajtók. Néha lehet látni az arcukat az ablakban, ahogy erősen odanyomják az üveghez; az arcuk kerek, mindig mosoly nélküli kis korong. – Sose tűnt fel semmi – mondja Kevin. De ezen nincs mit csodálkozni, mert nem igazán figyel arra, ami körülötte történik, hanem a találmányaival és a furcsa szerkezetekkel van elfoglalva, melyeket együtt építünk fel, ezenkívül jól focizik, és szerelmes Louisába. De mielőtt vége a meccsnek, azért megígéri, hogy majd nyitva tartja a szemét. Aztán pár nap múlva lelkendezve jön iskolába, és azt állítja, látta őket. – A japánokat? Kevin bólint, és megegyezünk, hogy utána kell járnunk a dolognak. Csak jó néhány nap múlva lesz rá időnk, mert projekthét van az iskolában, és minden délután sokáig bent kell maradnunk. Apukám esti műszakot vállalt a benzinkútnál, ami azt jelenti, hogy miután végzek a suliban, sietnem kell haza az ikrekhez, és nem tudok utána elmenni otthonról. De a következő hétfőn végre elkezdhetjük a nyomozást. Mission Black Sun, ezt a nevet adjuk az akciónknak. Ahogy hazaér apám, átbiciklizem Kevinhez, és együtt lemegyünk az Elm Street-i vörös téglás házhoz, mindketten egy-egy gördeszkával a hónunk alatt. Világító sárga műanyag deszkák narancssárga kerékkel: jó velük szórakozni, de ez az alibink. Hogy mit keresünk az utcában, ahol egyikünk se lakik. Zöld gyom és száraz föld, ennyi van a kertben, ahonnan pont annyira hiányoznak a személyes tárgyak és limlomok, mint máskor is, amikor erre bicikliztem. Másban nem különbözik a kert a szomszédétól. Gyom és föld. Még a mi kertünkre is ráférne egy kis gyepesítés, több utcával arrébb. Talán a földdel és a fényviszonyokkal függ össze, a városnak ez a része úgymond a hegyoldal árnyékában van. Egy ideig gördeszkával a kezünkben álldogálunk az utcán, és úgy teszünk, mintha arról beszélnénk, hogyan ugrassunk, és közben titokban kicsit közelebbről meglessük a vörös téglás házat. Most sincs sok látnivaló. A függönyöket behúzták, ennek ellenére úgy rémlik, mintha nappal is az a gyenge sárgás fény derengene bent, ami esténként is szokott. Letesszük a gördeszkákat a földre, és föl-le csúsztatjuk az aszfalton, hogy zajt üssünk. De még mindig nem mozdul a függöny, úgyhogy ráugrunk a gördeszkánkra. Föl-le ugratunk a járdaszegélyen, megfordulunk, aztán kezdjük elölről. Kurjongatunk, hangosan ütköztetjük a kerekeket meg a deszkát landoláskor, s kiabáljuk egymás nevét: megpróbáljuk magunkra vonni a figyelmet, ha valaki esetleg otthon van a japánok közül. De senki nem jön az ablakhoz, pedig a két szemközti szomszéd és több lakó az utca másik feléről is kinéz. Sokáig annyira a hangoskodással és a trükkökkel vagyunk elfoglalva, hogy meg is feledkezünk a japán lányokról. Rég nem gördeszkáztam, és már elfelejtettem, milyen jó. És akkor megláttam őket, először egyiküket, majd a másik lányt is.